TESTET ÖLT címmel készülő antológiánkban versek, festmények és a versekhez kapcsolódó lírai jegyzetek idézik meg a testet – a várandósságot és a születést, arcot, kezet, szakállt és bokát, a test örömeit és fájdalmait, a szerelmes elragadtatottságot és a halált. A költemények sora feltámadástól feltámadásig ível. Már előző és következő számainkban – a kötet megjelenéséig – ízelítőket közlünk.

Pilinszky János – MONDOM NEKED

Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve

arcátlan elhagyod magad,

alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,

a lámpa fénye majd beléd tapad.

A levegő meg hosszu-hosszu szálon

a fogaid közt ki-beszáll.

Messze sodor és kicserél az álom.

Tükröd előtt fésülködöl tunyán.

Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,

vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz;

parázna vagy, kétség se fér e hithez,

parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.

Tulajdon árnyékoddal összefekszel,

mindegy neked, kivel-mivel;

de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,

végűl minő medúzafő leszel?

A pusztulás a lábadnál dorombol,

miért nem űzöd már odább?

A pillantását keresgéled folyton,

és ujjaidon próbálod fogát.

Lekuporodol, s alólad a párna,

a halom párna fölmered,

mint néma hasábokból rakott máglya.

E pillanatban szinte értelek.

Parázna vagy, mondom neked, parázna,

– hallgass, míg végére jutok! –

de szíved alján embertelen árva,

s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.

A kimértség (a cím szimmetriája, a sorok tagoltsága) és az utolsó versszakra kiteljesülő zaklatott idegesség (közbevágna valaki, de hallgass! a válasz), a szenvtelen részletezés és a lefojtott felsorolás ritmusát szinte fölrobbantva megjelenő végső motívum (az árvaság mint a két embert összekötő sorsszerű kapocs) teremti meg a két pillért, mely a vonzás és taszítás dinamizmusát fenntartja. A test s a szoba (a láb, a fog, a haj, a száj, a kar, a kéz, a lámpa, a párna) fojtogatóan szűkre szabja a vers univerzumát, éles ellentétben a menny és pokol közötti ádáz küzdelem verseiből összeállított kötet, a Trapéz és korlát többi darabjával, melyek az ég és föld között csapódnak ide-oda.

Az élet két pólusa – a sorok mögött megbúvó doromboló macska és a medúzafő – közötti teret a test uralja. Pilinszky naplójában a szerelmet a szabadság középső formái közé sorolta, az alkotás, a gondolkodás és a fölismerések közé. A merő szexualitás, bár a sors könyöradománya, a bomló test rabságában tart.

PÉTER ÁGNES

Áprily Lajos – A CSAVARGÓ A HALÁLRA GONDOL

Uram, a tél bevert a templomodba.

Álltam vaspántos portádon belül

s ámulva néztem botra-font kezemre

sugárban omló fényességedet.

Térdelt a nép, én álltam egyedül,

úgy hallgattam, amit beszélt papod:

„Ez világot szívedben megutáljad

és úgy menj ki belőle meztelen -”

Uram, te ezt így nem akarhatod.

Tudom, hogy földed nagy területéből

egyetlen barlangod jutott nekem,

s megreng az is, ha viharod zenéje

végigrobajlik fenn a tölgyeken.

De ha tavaszod jő, enyém az erdő,

és jó hozzám az erdő: ennem ad,

rigószavaddal kelt a kora-reggel

s odvamba surran este sűnfiad.

Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel

új őszig minden gondot eltemet:

mezítláb járom harmatos meződet

s verőfényed füröszti mellemet.

S ha kóborolni küld a nyugtalanság

s nótázva fut mellettem patakod,

kurjantással köszöntöm kék lakásod,

s fütyörészem s Uram, te hallgatod.

Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,

otthon-kínáló tűz nem int felém,

de mondd, volt-e valaha szép világod

valakié úgy, ahogy az enyém?

Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat

egy rándítással elhullathatom,

saruim szíja sem marad velem.

Uram, utálni nem tudom világod,

de indulhatok, amikor kivánod,

igéd szerint: egészen meztelen.

A csavargó persze jelképes-mitikus szereplő, mint Vörösmarty vén cigánya, de a térdeplő nép mellett egyedül álló – önállóan érző, választékos szavakkal gondolkodó és szelíden perlekedő – férfialak még egyértelműbben önkép. Vörösmarty újra és újra megszólítja lírai hősét – ezzel is dramatizál –, Áprily látszólag lejegyzi hőse áhítatos, panteisztikus monológját. Vajon maga Áprily tudta-e, hogy a Vörösmarty-vers, amelynek kéziratáról 1939-ben szenvedélyes hangú elemzést írt, mélyen kötődik saját csavargó-verséhez?

A halálra (és az életre: az erdőre, rigószóra, a harmatos mezőre, a patakra, vadgyümölcsökre, az évszakok megigéző váltakozására) gondoló bölcs csavargót – filozófus remetét? – nem birtokolható javak kötik a földi léthez, de azért ismeri az e világi gyönyörködést. Makacsul, lélekben a rideg papi intelem ellen ágálva ragaszkodik hitéhez, hogy az Úr teremtette mindenség: szép és szerethető. Igaz, ember-társ nem tűnik fel képzeletében. A templomi „nép“ nyilvánvalón idegen számára, a „mindenség“ csupán az ember nélküli természet. Ez is magány, méghozzá a legkeservesebb fajtából. A kor falára című versében „idő-cellába“ börtönzöttnek mondja magát Áprily, ez a folyvást gyötrő érzet ihleti a legszebb költői képek közé sorolható „rácsozott idő“-t, amin túl „csillagmezőket lobbantott a távol“.

A társadalomból menekülő költő, akit újra meg újra kóborolni küld a nyugtalanság, nagyon is humanizált természeti környezetet keresett magának – hogy ebben ellentmondás feszül? Bizonyára; mint minden jelentékeny műalkotásban.

LEVENDEL JÚLIA

Orbán Ottó – MELYBEN BALASSI MÓDJÁN FOHÁSZKODIK

Isten szabad ege,

madarak serege,

széljárta, tág fényesség –

legfényesebb nekem,

aki nagy betegen

az erkélyről nézek szét,

röptében bemérve

s szememmel kísérve

egy-egy csapongó fecskét…

Ifjúság, mi lehet

e széles föld felett

szebb dolog az ép testnél?

Szándék és mozdulat,

együtt küzd és mulat,

mint egy hiten két testvér,

s te csak röpködsz, hinta,

s könnyen haladsz, mintha

vajba mártott kés lennél.

Későn lett szavam rád,

levegős szabadság,

amikor már rég nem vagy,

ha fölkel is napod,

sugárzó alakod

kívül süt csak, ott benn fagy;

az idő nagy hamis,

mint a szerelem is,

legizzóbb, ha épp elhagy.

Most hívlak hát téged,

szabd rám szemmértéked,

megfizettem az árát:

lappangó öregség,

bujkáló betegség

orgyilkos tőrként jár át –

tedd meg hát, hogy híved,

fölfoghassam műved

határtalan határát!

Egy rossz kempingszékben

ülve, mint az égben

görgő felhőgomolyban,

így beszéltem ahhoz,

ki télre nyarat hoz,

s nem tudni, ha van, hol van,

mégis ott van minden

sziromban és színben,

s minden halvány mosolyban.

Balassi módján is, meg nem is. Megidézi az Egy katonaéneket, de a macsós versből törékeny, beteg férfi dala lesz. Balassi éneke egyszerre tájvers és istenes vers, ám más a táj- és az istenélmény, és mások a hétköznapok harcai is.

Orbán verse laza szerkezetű: így beszéltem ahhoz, áll az utolsó versszakban, de a korábbi szakaszoknak különféle megszólítottjai vannak: a másodikban az Ifjúság, a harmadikban a levegős szabadság, a negyedikben: a szabadság? Isten? a kettő egyben? De bármelyik legyen, hogy kapcsolódik az ép testhez? A tekintet akkor emelkedik Isten szabad ege felé, amikor a test már nehezen mozdul? Vagy a test hibátlan működésében van valami isteni? Mit jelent az, hogy az ép test úgy működik, mint a hinta? Olyan céltalan a mozgása? Olyan gyermeteg? Úgy hajtják oda-vissza a vágyak?

Az utolsó versszak Istenhez szól. A prófétás helyzetet erősíti (mert minden hamis pátosztól megfosztja), hogy rossz kempingszékben beszél azzal, kiről nem tudni, ha van, hol van. Miközben a Hajnali részegséget is megidézi, az isteni szférát nem elérhetetlen, varázslatos bálban képzeli, hanem egészen közel, a hétköznapi dolgokban: így rímel egymásra kempingszék és ég.

GÁRDOS BÁLINT

Határ Győző – EL CSAK EL

Jánosnak és Évának

a fájdalom haláldimenzióin

a hústest válaszút elé kerül:

kivárja még a morfium hatását

s szeresse-tűrje görcse hasgatását

mitől kornyadni ríni kényszerül?

vagy fergeteg haláldimenzióin

a fájdalomnak: vágja el gyökét

s önáldozattal gyomrostul belestül

rombolja szét s váljék meg a testtől:

ne lenni már ne lenni semmiképp?!

mert küszöbére érő minden élő

holott haláldimenziója vár

a fájdalomnak: nem gondolni másra

csak az elölő jó halálugrásra –

jövel te jó te meghívott halál!

a sújtó sajgatástól bomlatag már

az agy de annyit még akarni kell

mert gyilkosom kinek hálám lerónám

a fájdalom haláldimenzióján

csak egy: te vagy! akarjad! el csak el

Határ bölcseleti írásainak állandó témája gondolkodásunk lehorgonyzottsága a fiziológiában. Ingatag metafizikánk építőkövei, mondja, olyan metaforák, melyek „a neuroendokrin rendszer váladékolta ’érzelmek’, ’szenvedélyek’ fogalmi ki- és lecsapódásai.” Ilyesféle késztetéseink kibontakoztatásának alkalmas terepe pedig nem a filozófia, hanem a költészet. A sors iróniája, hogy az irdatlan szókincsű, kiváló műfordító, virtuóz prózaíró és költő életműve java részét emigrációban, idegen nyelvi közegben hozta létre. Mint szélhárfán, játszik rajtunk a szenzóriumon, majd agyunkon-idegeinken átzúdul a világ – s közben műveltségünk elemeit is megzengeti. Itt a Hamlet-nagymonológ alapkérdése visszhangzik, s még az Arany-fordítás lüktetését is érezni benne. A szerző, aki évtizedeken át sorjáztatta érveit az istenhit ellen, nem ismeri el az Örökkévaló öngyilkosság ellen szegzett kánonát sem. Bizony, akkor nemesb a lélek, dönt Határ, ha „kiszáll tenger fájdalma ellen, / S fegyvert ragadva véget vet neki”, – mert a szenvedések közt halálba készülőnek, amíg még önálló akarat kifejtésére képes, meg kell ragadnia az utolsó alkalmat, hogy magához rántsa a jó, a meghívott halált.

ÁCS JÓZSEF