Ha egyszer nekigyürkőznék németül tanulni, csakis azért tenném, hogy Rilkét és Hölderlint eredetiben olvassam. Mostanra talán már elég idő telt el, hogy a gimnáziumi németórák fülledt unalma feledésbe merüljön, és a német szavak fölül végre szétoszoljék a negyvenöt percnyi hiábavalóság zsibbasztó aurája. Most jobb híján silabizálgatom csak a sorokat, de a versszakok többsége kevés kivétellel puszta szókazal marad. Rilkéből azért átjön a zene, Hölderlinből pedig a veretesség, de meglehetős időbe telik, amíg a szavak és mondatrészek közti kapcsolatok derengeni kezdenek. Ha nem tenném melléjük a magyar szöveget, semmire se mennék: így viszont, mintegy az ellenkező irányból olvasva a verset, üggyel-bajjal azért sikerül a fordításhoz passzítanom az eredetit, és itt-ott kitapogatni a kettő közti réseket. Arról ábrándozom, hogy ha ezzel a módszerrel sikerülne a versek behatóbb ismeretére szert tennem – ami őszintén szólva elég kétséges –, egész könyvet írok majd, amiben semmi mással nem foglalkozom, csak Hölderlin ősz-verseivel. Feltűnően sok pár soros verset írt ugyanis ezzel a címmel, főleg életének második – nagyobbik – felében, amit elborult elmével töltött egy tübingeni asztalosmester padlásszobájában. Elképzelt könyvemben függelékként szerepelnének Rilke őszhöz címzett művei, nemcsak azért, mert ő is egy toronyba vonult vissza élete vége felé, hanem mert költészetében sokat köszönhetett az antik léptékű elmeháborodottnak. Rilke állítólag akkor találta meg magának Hölderlint, amikor a Duinói elégiák előtt (és a Malte Laurids Brigge befejezése után) évekig szinte semmit sem írt – nem tudott írni. És akkor, annyi év belső csend és terméketlen vívódás után az adriai karszt-meredély ösvényein lépkedve tisztán és világosan meghallotta az Elégiák kezdősorát – amelynek hangvétele nagyon is hölderlini. Később egész költeményt írt kifejezetten neki címezve, amely tónusában, képeiben, de még témáját tekintve is olyan, mintha maga a tübingeni remete írta volna. Sorjáznak benne a jellegzetes hölderlini szavak: a szellem, a magasság, a szent, az isteni, a gyermek, a végtelen felé nyújtózó táj, és a fölötte bolygó hold. A himnikus hangütés magasztalása a messze-levőnek – és a vers mégis kétségbevonhatatlanul Rilke-vers.

De ez az egész rokonság-dolog – ami a szakavatott irodalomtörténészekre tartozik – inkább csak azért jutott eszembe, mert évek óta idézgetem-ízlelgetem magamban Hölderlin egyik ősz-versének néhány sorát, amelyeket legelőször Bernáth István fordításában ismertem és szerettem meg:

A föld felszíne ormokkal díszítve –

nem olyan, mint az elomló felhők esti színe.

Tündöklő ősz nap, merő arany;

a tökéletesség panasztalan.

Eleinte csak a két záró sor fészkelte be magát a fejembe, aztán az előtte lévő kettő, majd végül a teljes költemény, amelynek ez az utolsó versszaka. Akkor ütődtem meg először ezen a hasonlaton: „A föld felszíne ormokkal díszítve – / nem olyan, mint az elomló felhők esti színe.” Hogyhogy nem olyan? Hát akkor milyen? Hogy lehet efféle „negatív” hasonlattal élni? Ha jól tudom, a költők a tizenkilencedik század elején még általában nem ódzkodtak, hogy megmondják, mi milyen, sőt – de a költészet ma is szereti a találó hasonlatokat, mély értelmű metaforákat, melyek új távlatokat nyitnak meg a nyelv előtt, és új pályákat jelölnek ki a gondolkodás számára. Akkor néztem meg alaposabban, hogy van még egy ilyen „negatív hasonlat” a versben, néhány sorral följebb:

A múlt sok képe a természettől ragyog;

nem úgy, miként a nyártól megfakult napok.

Itt ugyanazért torpantam meg: miért nem úgy? És ha már egyszer nem hoz más képet, amelyben az olvasó képzelete fogódzót találhatna, miért éppen ezt választja? Elvégre a múlt képei, ahogy a föld ormokkal díszített felszíne is jóval több mindenhez nem hasonlítható, mint amihez igen: miért éppen a felhők színére és a kora őszi napok fényére nem kell gondolnunk, ha érzékeltetni akarjuk milyenségüket? És egyáltalán: miféle költői eljárás ez, amely ahelyett, hogy szépen és szabatosan érzékeltetne valamit, éppen az érzékeltetés hiányára alapoz? Olyasmi talán, mint a misztikus szerzők némelyike által propagált apofatikus, tagadásokból épülő teológia, amely azzal jelöli ki a megfoghatatlan istenség határait, hogy elmondja, mi nem Ő? Vagy lehet ennek a teológiának az atyamesterére, Dionüsziosz Areopagitészre is gondolni, aki szépen kifejtette, hogy mivel Isten amúgy is megismerhetetlen, és az ő lényege nyelvileg kimeríthetetlen, hát jobb „nem hasonló hasonlatokkal” beszélni róla, amelyekben legalább az nyilvánvalóan látszik, mennyire távol is esnek tárgyuktól; ez esetben a Róla beszélő és gondolkodó legalább nem esik fogalmi illúziók csapdájába: ebből a szempontból Istent „féregnek” titulálni jóval bölcsebb dolog, mint „királynak” vagy „drágakőnek”. Lehet, hogy itt is efféle „nem hasonló hasonlattal” van dolgunk, az „apofatikus poétika” szárnypróbálgatásával? Csak épp ebben az esetben már közelebb lép hozzánk az Ismeretlen, nem éteri távlatokból porlasztva szét valamennyi hasonlatunkat és szóképünket, hanem mintegy az orrunk előtt, a mindennapi tapasztalat közegében mutatva fel a kifejezhetetlent? Persze az is elképzelhető – morfondíroztam –, hogy Hölderlin részéről mindez inkább nyelvi lelemény, ügyes és tudatos költői stratégia: azzal, hogy azt mondja, nem olyan, mint, megalkot egy hasonlatot és mindjárt vissza is vonja; használja ugyan a szavakat – költőként mi mást tehetne? –, de egyszersmind ki is oltja őket. Az ember lelki szeme előtt épp kezdenének kirajzolódni az esti fényekben szétomló fellegek, és már kénytelen is lemondani róluk. A költő így az egész mondatot félig-meddig a meghatározatlanban hagyja, ezáltal mintegy tágasabbá téve a verset: a valóság olyan térfelére visz át, ahol már nem lehet mindent szavakkal megragadni. Úgy látszik, van, amihez csak úgy jutunk közelebb, ha lemondunk mindenről, ami hozzá közelebb vihetne.

A morfondírozás nagyjából ennyiben is maradt, valahol a tudatküszöb pereme alatt, aligha készen arra, hogy megfogható gondolattá legyen. Egészen addig, amíg egy tavaszi délutánon egy Rilke-versben olvastam:

Váltja az este lassanként ruháját,

mit régi fák karéja nyújt felé;

nézed: s otthagy a táj, kettőbe vált át,

egy ég felé tart s egy mély felé;

otthagy, egészen egyikhez se kötve,

nem oly sötéten, mint a néma ház,

s nem oly bizton esküdve az Örökre,

mint az, mely kél, s csillagként éjszakáz.

Ez volt a pillanat, amikor nekiálltam mindkettőből előásni a német eredetit. Aztán a német eredeti mellé a föllelhető magyar változatokat. Aztán a szótárt. Most pedig itt ülök egy halom szöveggel az ölemben, némiképp tanácstalanul. Próbáljuk újra az elejétől.

Der Erde Rund mit Felsen ausgezieret

Ist wie die Wolke nicht, die Abends sich verlieret,

Es zeiget sich mit einem goldnen Tage,

Und die Vollkommenheit ist ohne Klage.

Ez Hölderlin versének utolsó szakasza. Még két magyar fordítást sikerült találnom hozzá, és kiderült, hogy mindkettő pontosabb, mint amelyiket megszerettem – pontosabbak, de korántsem olyan szépek. Eszes Boldizsár fordításában:

Sziklákkal ékesített a földkerek,

nem olyan, mint este a szétfoszló fellegek,

aranyló nappal ragyog fel az égen,

s nincs több panasz a tökéletességben.

Báthori Csaba is magyarította Hölderlin-könyvében, amelybe a költő elborult elmével töltött évtizedeinek dokumentumait gyűjtötte össze:

A föld kerekje tarka sziklasávja

nem mint a felhő este, nem vész el a tájba,

de újra megjelen arany napokban

egész panasztalan egészen itt van.

Ez utóbbi fordítás, hasonlóan a kötetben szereplő többi verséhez, kissé szétesik – nem tudom, nem azért-e, mert az őrült Hölderlint mutatja be, aki a hozzá látogatókat hercegnek meg őszentségének szólította, beszédét értelmetlen szavakkal tűzdelte („pallaks, vurivuri, így volnánk, Felség”), régi barátait hidegen és közönyösen méregette, rendszerint Scardanelliként mutatkozott be, és egyáltalán – mindig szétszórtnak és zavarodottnak látszott. Akik nem innen közelítve olvasták és fordították a verset, jóval koherensebb szöveget hoztak létre – Bernáth István talán túlságosan is szép és túlságosan is koherens magyar szöveget. De ha a vers egészét tekintve Eszes Boldizsáré a leghűbb, az utolsó sort, a szívemnek legkedvesebbet mégis Bernáth találja el: „Die Vollkommenheit ist ohne Klage – A tökéletesség panasztalan”.

Viszont a negatív hasonlat után kutatva, amiért az egészbe egyáltalán belekezdtem, felemás eredményre jutottam. Nyersfordításban az első két sor sokkal konkrétabb képet ad:

A földkerekség, a sziklákkal ékesített

nem olyan, mint a fellegek, miket szétoszlat az est.

Vagyis: a földkerekség ormai megmaradnak, nem illannak el, mint ahogy szétfoszlanak az égen hasonlóképp tornyosuló felhők. A másik versszakban is hasonló történik:

A múlt sok képe a természettől ragyog;

nem úgy, miként a nyártól megfakult napok;

az ősz, ha már a földre visszatért,

az égre fölveti az ember szellemét.

Eredetiben:

Die Bilder der Vergangenheit sind nicht verlassen

Von der Natur, als wie die Tag‘ verblassen

Im hohen Sommer, kehrt der Herbst zur Erde nieder,

Der Geist der Schauer findet sich am Himmel wieder.

Azaz (Eszes fordítását kissé még közelítve a német szöveghez):

A múlt képei nem hagyták el a természetet,

s ahogy a napok egyre halványulnak

a nagy nyárban, úgy köszönt a Földre újfent az ősz,

a zápor szelleme ismét az égben fenn időz.

Mert ez az, ami a Hölderlin-vers gravitációs pontját jelenti: a múlhatatlanság. Mondhatnánk, az eszmei tőkesúly, amely az egész szöveget tartja. Hogy a földkerekség igenis megmarad az estben, és legyen bármily látomás-szerű és időbe-vetetten mulandó is, mégsem porlik széjjel; hogy ami a mi szemünkben szertefoszlott, eltűnt a jelen törékeny felszínéről: az emlékképek vagy az első versszak „ősi mondái”, az voltaképpen, egy tágabb tekintettel fogva át a világot, nem múlt el nyomtalanul – és egyszer visszatér. A vég, ahogyan az ősz is, nem a megsemmisülés kezdete, hanem a beteljesedésé: a bőséges aratást hozza, ahol minden egyszerre adott, akár egy csordultig rakott szüreti kosáron. A „tágabb tekintet” pedig, amely az örökkévalóság körébe von mindent, amire rávetül, a Szellemé:

A legendák, mik eltávoztak a Földről,

a Szellemről szólnak, mely volt és eljövendő.

Az emberekhez térnek vissza, és sokat tanulunk

az időből, míg az sebesen emészti önmagát.

(Ismét sokkal elegánsabban Bernáthnál: „Tanulság az idő, mely önmagát emészti”).

A Szellem – távlat. Ennek magasából lehet a földkerekség – elvontabban: a tér – és a múltak – azaz az idő – egészét átfogóan szemlélni, és megpillantani a tovatűnőben szunnyadó öröklétet. A földre az őszi záporral visszatérő Szellem (ez a vers háromszor is visszhangzó alapszava: kehren, „visszatérés”): ez volna a titokzatosan jelenlévő elmúlt és eljövendő: a Teljes, aki által az idő fájdalmas rohanásából a panasz nélküli tökéletességbe ragyog át az emberi tekintet. Természetes kifejeződési formája, epifániája pedig az ősz, amely maga is az idő lezárulása.

Ez így kétségkívül szép: ám a kiindulópontul szolgáló tagadásoknak a német textusban mindkét esetben sokkal egyértelműbb helye van, mint a Bernáth István-féle magyar változatban: szó sincs arról, hogy afféle „negatív hasonlat” volna. Úgy tűnik, ebből a szempontból hiábavaló volt a vadászat. A fordítások meander-vonalakként gyűrűznek a német szöveg körül; olyanok, akár a római kori villák pompás padlómozaikjainak centrumában ásító gorgó-fők, amelyeket szövevényes labirintus vesz körül: ilyesféle kacskaringós utakon igyekeznek a fordítók egy másik nyelv igéinek és főneveinek útvesztőiben eljutni az egyszer már felismert jelentésig. Csak a kitérő, a kacskaringó lehet olykor több, máskor kevesebb.