Egy fát szemlélek, és a fa szemlél engem. Nézem vaskos, érdes törzsét, meresztem a szemem, igyekszem megfejteni a kéreg alatt bizonnyal megbúvó titkait. Gyerekkoromban, Dubicsányban, a nagymamámnál a kert nekifutott a hegyoldalnak – kerítést arra, hátul, a faluban sehol sem húztak –, a szarvasok lejártak hozzánk körtét legelni a fáról, nagymamám (lábán a fűző nélküli, letaposott sarkú, barna Dorco) seprűvel kergette el őket. A körtefa mellett szilvafák sorakoztak, egyikük férfiökölnyi odúval a testében. Valami sziszegett odabenn, és én biztos voltam a kígyóban. Napokig jártam a fa tövéhez, lestem, figyeltem, feszülten vártam. Nem kígyó volt. Madár. Előbukkanó csőr vetett véget a kalandomnak, még mielőtt elkezdődött volna. Hiába jártam Molnár Gáborral az óriáskígyók földjén, a nagymamám kertjében egy kisujjnyi kölyöksiklóra sem futotta. Viszont utoljára akkor szemléltem úgy egy fát, mint teszem most: tele szépséges várakozással, erős hittel. Vártam, hogy a fa megelevenedik, és hittem, hogy így lesz. Persze, már régóta tisztában voltam azzal, a fa önmagában is élőlény: ledobja és újranöveszti a leveleit, termést hoz, lassan-lassan terebélyesedik, növekedik, korosodik, évgyűrűket nevel a rostjaiból – az igazi élet azonban a szememben ennél sokkalta gyorsabb, izgágább, látványosabb kellett legyen. Az ujjaim alatt bizsergő. Vagy éppen nyálkás. Simogatható. Esetleg ijesztő. Netán undort keltő. Semmiképpen sem olyan közömbös, unalmas, mint egy fa, semmi esetre sem. A fa, ha a jakabszállási Csepel biciklialkatrész-gyárhoz vezető út szélén áll, akkor epret terem (faepret, szemben a földivel), s mire a húgommal meg az unokatestvéreimmel beérünk nagyapánkhoz a gyárba, telizabáltuk magunkat a terméssel. Esetleg a kert végében nő, a meleg homokból tör az ég felé, s mi ülünk az ágai közt, én mesét olvasok, ők hallgatják. A fa tárgy, amelyet használunk. Olykor kulináris élvezetek forrásává nemesül, általa kerül eper, cseresznye, meggy, alma, körte, hamvas barack a szánkba, gyomrunkba. Mellesleg él is, naná, hogy él – no, de azért mégis… Vagy inkább: mégse!

Most egy fát szemlélek, és a fa ugyancsak szemlél engem, a szivárványról elnevezett utca túloldaláról kacsintgat felém. Sudáran áll. Ilyen tekintetben éles az ellentét közte és a földre kényszerült csesztvei krími hárs, a haldokló aggastyán között. Utóbbi alatt egykor Madách Imre sétált, Fráter Erzsike neszelte leveleinek rezdüléseit. Bálokról álmodozott éppen a szemrevaló fiatalasszony, vagy a váradi utcák mocskát idézte elé egy lázas látomás – egyre megy: a krími hárs árnyéka jótékonyan fogadta magába. Mikor én álltam a tövénél, már legfeljebb a hangyáknak, egy-két gyíknak vetett árnyat. Vagy talán úgy járt, mint Schlemihl Péter, s árnyéka sem volt már. Itt-ott egy hajtás reménysége virított száraz ágain. Túlzott optimizmusra eme gyengécske életjelek nem adnak okot. Ezzel szemben itt, a Szivárvány utcában, a velem szembeni (bár tudnám, milyen!) fa friss levelei közt rigópár és galambok. Nézem a fát, és a fa ugyancsak szemlél engem. Furcsa módon arra gondolok, én vagyok a szubjektum, ő az objektum; ha viszont felőle közelítjük a dolgot, rögvest ő lesz a szubjektum, és én válok objektummá. Végső soron értelmetlen a megkülönböztetés. A fa is, én is részesültünk a teremtésből, a mindenségből, az örökkévalóságból. Ki így, ki úgy. „Mindnyájan egyazon szinten vagyunk. Nem vagyunk különbek, mint odakünn egy hangyaboly. Nem vagyunk különbek náluk, és ők sem különbek nálunk. Hálát kell adnunk... Ha nem adunk hálát, elveszi tőlünk a Teremtő, amink van” – mondta valamikor, valamiért, valakinek egy indián asszony. Mi, ezzel a szemközti fával, egyenrangúakként szemléljük egymást, így hálálkodunk. Állítólag a kémiai és fizikai kísérletek másképpen folynak le, ha figyelemmel kísérik, és ha önmagukban zajlanak, kandi tekintetektől elzárva. Következésképp a szemlélés, a figyelemmel követés befolyásolja az eseményeket. Utólag, lám, mind több ponton igazolódik Kant: nemcsak a tér és az idő kapcsán, de abban is, hogy a szemlélő hatással van a szemléltre, formálja, befolyásolja vizsgálata tárgyát. Nyilván én is hatással vagyok a szemközti fára, s a szemközti fa rám. És ebben a vonatkozásban lényegtelen, hogy régi beidegződéseim szerint tekintek-e rá, vagy racionálisan, azaz: sokadrangú, hogy élettelennek látom-e, vagy élettel telinek. Így is, úgy is hatunk, kölcsönösen.

Szemlélek: szem, lélek. A fa ugyancsak szemlél engem. Ebben is kell lennie életnek, mi több: léleknek! Így lehet közünk egymáshoz, akár ő néz vissza rám, akár magamat vizslatom általa. Figyeljük egymást, vizslatjuk magunkat. Ha nem lennék, nem lenne ő sem, ha ő nem volna, én sem léteznék. Így is lehet. Lehet így is. Amint nem kizárt az ellenkezője sem: mindketten külön-külön létezünk, függetlenül egymástól. Létezhetünk éppen úgy is. Viszonylag egyszerű ez a viszony mindenfelől. Viszonylag elfogadható – teszem azt, kiindulási alapnak, akár Molnár Gábor és az óriáskígyók földje a kalandhoz, a fán termő eper a famászáshoz, a meseolvasás, a húg és az unokatestvérek a fán-lakáshoz. Elégséges alap a viszonyhoz. A faepret falva például egészen más viszony volt köztünk a testvéremmel, mint van ma. A húgom kisfia olyan idős, mint a húgom volt, mikor olvastam neki a mesét a himbálózó almák között. De ez most mindegy, ez a viszony nem tartozik ide. Legalábbis nem szorosan. Most az a helyzet, hogy szemlélem a Szivárvány utca túloldalán álló fát, és a fa szemlél engem. Kölcsönösen észleljük egymást. Erről beszélek. Mégis benne van ebben a többi is, a faeper, a húgom, a körtét legelő szarvas, a sziszegő odú, a sarjadó rügy és még ezernyi egyéb (mondjuk a SZEOL futópályája, ahol annyit köröztem, meg a töltés, ami óvja Szegedet a víztől, s nem mellesleg futni is lehet rajta, a tarkóra tűző nap, a magonc és a csemete, a feltámadó szellőben susogó lombok, a fölemelt hátsó lábbal vizelő kan kutyák a szemünk sarkában, és a többi, és a többi). Erről (és még sokkal többről) mind szó van ebben a mi paradox kontaktusunkban, a fa és a köztem feszülőben, ez mind terítékre kerül, ahogyan az ő kérge meg az én bőröm alatt rejtező titkok: a sejtek, a szállítóedények, a csobogó vér, a lombozatot alkotó levelek mikroszkopikus nyílásai, a rejtelmes fotoszintézis, a rejtélyes perisztaltika, a gyökér, a törzs és a szár egyensúlya, amely, mondják, az élet alapfeltétele, akár a lélek, az isteni részecske. Kiindulópont a növényhez, a viszonyhoz, hozzá, hozzám. Meg egyáltalán.