Az ember sokféle. Összetett, komplex, sokrétű lény. Viszonya a természettel is százféle, ezerféle – kapcsolatunk van a természetes, a tárgyi-épített és a társadalmi-kulturális környezetünkkel.

Ha csak a természetesnél maradunk most, ahogy kötődünk talajhoz, vízhez, levegőhöz, élőlényekhez stb., akkor is áttekinthetetlen „gubancot” látunk a sokféleségben.

Próbáljuk rendezni! A rendezéssel persze veszítünk a részletek gazdagságából, de cserébe némi áttekinthetőséget kapunk. Ember és Természet kapcsolata talán öt kategóriába sorolható. Ezek: gyakorlati, érzelmi, értelmi, akarati és hitbéli.

Hogyan jutottam éppen ehhez az öthöz? Karácsony Sándor társaslélektani rendszere alapján. Ő a lelki funkciókról szóló klasszikus hármas tagolást (érzelem, értelem, akarat) „lefelé és fölfelé” is kiegészíti (életérzés, érzelem, értelem, akarat, hit), majd egész életművében azzal foglalkozik, hogy az egyén lelkében végbemenő pszichés működéseknek melyek a társas működési megfelelői: emberi jog, művészet, tudomány, társadalom, vallás.

Nézzük hát, hogyan láthatjuk ötfélének ugyanazt a fát!

1.  Életérzés, emberi jog, gyakorlat – IGAZSÁGOS

Ha praktikus szemmel nézek egy fát, az érdekel, mire használható. Ilyenkor a mindennapi élet szükségletei foglalkoztatnak. Praktikus szempontjaink alapvetően az utilitarizmus területére esnek. Itt pedig a legfontosabb – vagy egyetlen – kérdés, hogy „mire jó?”.

Gyakorlati szempontból valóban elképesztő, hogy a fa milyen nélkülözhetetlen az ember számára. Fa ég a kandallóban és a kályhában, a tűzhelyben, amiben sütjük-főzzük az ételünket, lángoló vagy parázsló fát ülnek körül esténként a pásztorok (vagy táborozók). Fából készülnek eszközeink, házaink, hajóink, díszeink, szerszámaink és fegyvereink nyelei, az íjunk és a nyilaink, bútoraink, szekrényeink, polcaink, néhol még a papucsaink is. És sokféle gyógyszert is készítünk fából; pl. lázcsillapító hatású szalicilátokat (a fűzfa kérgéből), maláriagyógyító kinint (a china fa kérgéből), hashajtót (a kutyabenge kérgéből) stb. És akkor még nem is említettük a fűszereket! A fahéj azért viseli ezt a nevet, mert valóban egy trópusi fa kérge (héja).

Hogyan felel meg ez a gyakorlati felhasználás a jogi szintnek? Úgy, hogy az életérzés a leginkább testi beágyazottságú lelki működésünk. Olyan lelki működés, amely elválaszthatatlan a testtől. Ha úgy tetszik, „élőlényi szükségleteink” kielégítésével (vagy éppen kielégítetlenségével) kapcsolatos érzéseink. Ez pedig lényegében az „alapvető emberi jogok” területe; arról szól, hogy egy igazságos világban jogom van nem éhezni, nem fázni, nem félni. És kétségtelen, ehhez (is) igen sok vonatkozásban a fa segít.

A gyakorlatiasság szempontja gyakran olyan erős, hogy még a természettel kapcsolatos, érzelmileg telített megnyilvánulások is a hasznosság körül forognak. Érdekes példája ennek az ún. Erdő fohásza. Ezt fatáblába faragva az erdők szélén vagy természetvédő könyvek borítóján sokfelé olvashatjuk:

Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet!

Én vagyok tűzhelyed melege hideg téli éjszakákon,

Én vagyok tornácod barátságos fedele,

Melynek árnyékába menekülsz a tűző nap elől,

S gyümölcsöm oltja szomjadat.

Én vagyok a gerenda, amely házadat tartja,

Én vagyok asztalod lapja,

Én vagyok az ágy, amelyben fekszel

A deszka, amelyből csónakodat építed.

Én vagyok házad ajtaja,

Bölcsőd fája, koporsód fedele.

Vándor, ki elmégy mellettem,

Hallgasd meg kérésem,

Ne bánts!

Ez az erdőjárók „himnusza”. Valóban szívhez szóló. Megbizsergeti az ember lelkét, ha végiggondolja, hogy csecsemő korától haláláig milyen sokféle szerepe van életében a fáknak, az erdőknek. Ugyanakkor – érdekes ellentmondás! – cseppentett hasznosság-központú (bár az eredeti címe nem fohász, hanem kérés). Nincs benne szó az erdő és a fa szépségéről, nincs szó tudományos érdekességekről, s az erdő transzcendens világáról sem. Lám, Hannes Tuch vesztfáliai erdész (aki egyben sikeres regényíró, költő, természetleíró és régész is volt) 1927-es Bitte des Waldes című versében csupa praktikus, hasznos, gyakorlati pozitívumot sorol fel.

2.  Érzelem, művészet – SZÉP

Ha művész-szemmel nézem a fát, a „szívemmel látom”. A látvány esztétikája érdekel. A szépség. Hogy mi és miért szép. A szépséggel összefüggő érzelemvilág az uralkodó bennem. (Lehet persze, hogy a művész csúnya dolgot ábrázol, de azt is szépen.) Most nem a praktikum vezet; nem azt nézem, milyen szerszámnyél készülhetne a fából. Nem is józan, hideg racionalitással vizsgálom. Nem a hasznosság érdekel, nem a tudomány objektivitása vezet, hanem az érzéseim, érzelmeim. A lelkem rezdülése.

A tájképfestő számára egy fa alkalom, hogy megmutassa nekünk: ő hogyan látja szépnek a kopár fa girbegurba ágait, vagy a rügyező és bimbókat bontogató fa életerejét, vagy a gyümölcsökkel teli fa tápláló gazdagságát, vagy az öreg fa göcsörtös, aggastyáni méltóságát. Mert ezek mind lehetnek szépek. Művészet azonban csak akkor születik egy fa szépségének a bemutatásából, ha maga a művész érzelmileg telített, s belőlem is ezt váltja ki.

A szépnek-látás nagymértékben tanult folyamat. Kultúra-függő. Egy japán festő virágzó cseresznyefája más, mint amilyennek Európában vagy Dél-Amerikában festik. És „kulturáltság-függő” is, ami szintén tanulási kérdés. Pl. a modern művészetek „nyelvét” meg kell tanulnunk. Aki nem ismeri ezt a „nyelvet”, nem érti, miről „beszél” a művész. Ez persze nemcsak a vizuális művészet esetében van így. Ugyanez a helyzet a zenével. Aki nem tanulta meg a modern zene kifejezésmódját, annak csak zűrzavar már Bartók zenéje is.

A művészi kifejezés másik jellemzője a jelkép. A telített művész jelképekben beszél. Az ő megfestett vizuális jelei nem egyszerűen jelek, hanem egyetemes jelképek. Csontváry magányos cédrusa is szimbólum. A népdalban megénekelt „marosszéki kerek erdő” és a Lázár Ervin-féle „négyszögletű kerek erdő” is jelkép. S ahogyan minden jelképre igaz, itt sem lehet „tudományos pontossággal” leírni, minek a jelképe, hiszen mindannyiunk számára kicsit-kicsit mást jelent. Univerzális jelkép, mégis nagyon személyes és egyéni.

Nemcsak a teljes fa lehet szép, hanem maga a fa anyaga is. A fa rajzolata, erezete gyakran annyira szép, hogy még hamisítják is; a pozdorjából összeragasztott bútorlapokat olyan bevonattal látják el, amelyen valamely fa jellegzetes rajzolata látszik. Lehet, hogy ez a bevonat valóban abból a fából készült vékony réteg, de az is lehet, hogy csalás az egész; a mintázat is csak művi. És mégis megvesszük, mert szép. Szép a felület, szépek a vonalak. Mindenki tapasztalhatta már, hogy egy faborítású szoba vagy akár templombelső mennyire más hangulatot áraszt, más érzéseket ébreszt, mint a kővel fedett vagy meszelt-festett felület.

És szép lehet egy halott fa is. Sokan tesznek ki dísznek megszáradt, girbegurba gyökeret vagy érdekes alakzatú faágat.

Nem mai gondolat, hogy a fa szép lehet. Már Huszár Gál református lelkipásztor (és több nyelven beszélő, s azokból fordító nyomdász) 1560-ban, Debrecenben kiadott énekeskönyvének is Mint az folyóvíz mellett termő szép fa volt a címe. És Vörösmarty is megénekelte a fa szépségét és csodáját a Csongor és Tünde első énekében:

Szép fa, kertem új lakója,

Mely, mint nem várt ritka vendég,

Félig föld, félig dicső ég,

Ösmeretlen kéz csodája

Állsz előttem, s a kopárra

Életet, fényt, gazdagságot,

S hintesz álmot a sovárra...

3.  Értelem, tudomány – IGAZ

Ha tudósként nézem a fát, az „eszemmel látom”. Racionálisan. Az igazolt ismeretek érdekelnek. Tények, számok, mérhető adatok, összefüggések. Rendezni, rendszerezni akarom a világ dolgait. Most nem érdekel az esetleges felhasználás. Nincsenek bennem szubjektív érzések a fával kapcsolatban. Objektív adatokat gyűjtök a fa minéműségéről, koráról, állapotáról. Meg akarom állapítani, milyen fáról van szó: bükk vagy gyertyán? Vannak-e károsítói, egészséges-e a kérge, őshonos-e ezen a tájon? Milyen a levele, gyökere? Hány szirma van a virágjának, hogyan terjed a termése? És így tovább a végtelenségig. Nincs határa a tudományosan megismerhető dolgoknak.

Ha egy dendrológus (fákkal foglalkozó botanikus) mikroszkóp alá tesz egy pici fadarabot, meg tudja mondani, milyen fa melyik részéből származik, s még azt is, hogy a picike darab melyik része állt fölfelé. A fában lévő szállítóedény-nyalábok sejtfalának vastagodási formái ugyanis annyira jellegzetesek, hogy egy szabad szemmel alig látható darabkából is csalhatatlanul meg lehet mondani, tölgy volt-e vagy cseresznye stb. Ennek alapján pedig következtetni lehet, honnan származhat; esetleg kiderülhet, hogy nem is ott élt az a fa, ahol a törmeléket találták.

Esetenként keveredhetnek a felhasználás szempontjai a tudományosakkal. Ha pl. azt vizsgáljuk, hogy puha vagy kemény fáról van-e szó, az egyben jelzi a felhasználhatóságot is. Nem mindegy ugyanis, mit használunk kenuépítéshez, mit kerti bútornak, s mit ceruzagyártáshoz. Vannak nagyon könnyű fák; szaknyelven kicsi a faanyaguk sűrűsége. A trópusi balsafa például nyolcszor könnyebb a víznél, a lucfenyő feleolyan könnyű. De az úszó bükkhasábnak már a háromnegyede víz alá kerül, az ébenfa pedig nem is úszik, elsüllyed.

Nemcsak biológus szemmel nézhető egy fa. Nagy, öreg fák – a kivágásuk után – történelmi tanulságokkal is szolgálhatnak. Pl. az évgyűrűk vastagságából, színéből nagy biztonsággal következtetni lehet bizonyos évek időjárására. A történeti ökológia több száz éves (vagy elszenesedett) fák törzséből jogos következtetéseket von le népek és kultúrák virágzásáról vagy éppen hanyatlásáról. Mamutfenyők évgyűrűi a tanúi, hogy a közép-amerikai maja civilizáció 1300-as évek táján kezdődő hanyatlásának egyik fő oka az éghajlat megváltozása, az évtizedek alatt lassan erősödő szárazság volt.