Minden utazásnak van egy titkos célja, amiről az utazó nem tud...”

(Martin Buber)

Harmadik éjszaka a láger sötétzárkájában Grete félálmában kutyává változik és egy tányér makarónit lefetyel a földről. A negyedik éjszakán embereket lát maga körül, furcsa kis alakokat, akik foszforeszkálva lebegnek a föld fölött és barátságos mosollyal folytonosan hajlonganak. Egy hajnalban Milena Jesenskát látja, hosszú rabruhában lassan közeledik, ő a nevét szeretné kiáltani, de nem jön ki hang a torkán, és Milena eltűnik. Hét nap, hét éjszaka így megy ez, álmai egyre őrültebbek, enni nem kap, csak egy kevés langyos vizet adnak be a cellájába. Aztán egyszer csak belép a Binz nevű szörnyeteg, kenyeret hoz és azt a forró fekete löttyöt, amit reggelente szoktak inni, ekkor pár percre felgyullad a villany, és Grete megtudja, hogy ezentúl minden negyedik napon a szokott lágerkosztot eheti (fél liter marharépalevest vagy szárított főzeléket hat darab főtt krumplival), a többi napon csak a kenyéradaghoz van joga. Most már leeresztik a priccset a falról, Grete takarót is kap, a szalmazsákot azonban megtagadják tőle. Éjszaka néha kihallgatják, fenyegetik, faggatják, Grete hallgat, szörnyű bűn terheli a lelkét, Milena és ő több mint nyolcvan fogoly életét mentették meg az elgázosítástól. Nemrégen a moszkvai Butirkában ugyanígy próbálták megfélemlíteni, akkor is hallgatott, szerencséje volt, nem verték meg, itt sem verik, és itt is, ott is csak majdnem hal bele az éhezésbe. És ahogy Kafka írja ezerkilencszázhúszas naplójában, „a végleges szabadulás sejtelmét nem cáfolja, ha másnap a fogság még változatlan marad, vagy akár súlyosbodik...”

Több mint három hónap telik így el. Visszaemlékezéseiben Grete részletesen beszámol e hosszan tartó lázálom minden fontos fejezetéről, folytatólagos képzelgésekről, hallucinációkról, amikor a tudatzavar szédületében nagyjából újra átélte az életét. Első házassága éveiről és gyerekeiről azonban nem mesél, mintha örökre elveszett volna a filmszalag, amely ezeket az éveket rögzítette. Amnézia? Felejteni akart, és a természet kegyesen letörölte „emlékezete lapjairól” élete egy szakaszát? Grete zavaros látomásaiban nem bukkan fel egyetemista férjének, Rafael Bubernek alakja, hírneves apósára, a filozófus Martin Buberre sem emlékezik, mintha Buberék heppenheimi háza sem létezett volna, ahol ő is lakott huszonegy éves korától néhány évig, amikor a gyerekei már megszülettek. Ami igazi rejtély: a ravensbrücki börtönben, félálmaiban és zűrzavaros képzelgéseiben sohasem szerepeltek a gyerekei, akik harminckilencben Palesztinába vándoroltak nagyszüleikkel együtt, Grete nem élte át újra és újra a fájdalmat, hogy a bíróság a nagyszülőknek ítélte őket, arról a zürichi találkozásról sem álmodik, amikor harmincnégyben ő már emigrációban élt Svájcban, Judit és Barbara pedig két napra átjöttek hozzá, a fájdalmas búcsú kínja, „ami felszántja az álmot és a nappalt”, nem kínozza. Vagy mégis?

Lánykorában távlatokra és nemes eszmékre vágyott, zsarnoki apja mellett azonban, aki parasztból küzdötte fel magát gazdag vállalkozóvá, ilyen fennkölt dolgokról nem ábrándozhatott. Grete reformpedagógiát tanult a Pestalozzi-Fröbel intézetben, új módszertant, amely majd „közösségi iskola” néven lesz ismeretes. Ambícióit még nem adta fel, amikor ő és az ifjú kommunista Rafael Buber egymásba gabalyodtak, többek között a szülői tekintély ellen lázadozva.

Látszólag tehát harmónia uralkodott Heppenheimben, abban a tizenegy szobás ősi házban és az épületet körülvevő hatalmas kertben, ahol egy őstölgy lombjai alatt Grete annyi órát eltöltött, elkülönülve a többiektől. A harmónia leple alatt azonban kitartóan vívta csendes harcát anyósával; a lazaság és fegyelem, a hagyomány és az anarchia küzdött egymással, ő itt nem győzhetett, Martin Buber feleségének, Paula Winklernek tekintélye kikezdhetetlen volt. Vallásos katolikus családból jött, látványosan elhagyta egyházát és családját, felvette a zsidó hitet, eréllyel uralkodott a háznép fölött, tanította a gyerekeket, regényeket és meséket írt, a háztartás és hétköznapi teendők minden gondját felvállalta, miközben férjének szellemi társa is volt. Paula Winklert minden erénnyel felruházta a Gondviselés, Grete meg viszolygott a tökéletességtől. Egyben hasonlított csak az anyósára: ő is árja volt, megfelelt a nürnbergi törvényeknek, a vallás azonban nem érdekelte, akkoriban talán az Empiriokriticizmust olvasta, és Barbusse volt a kedvenc írója.

„Szeretném befészkelni magam közéd és a mindennapok bosszúságai közé, mint egy védelmet nyújtó felhő” – írta férjének Paula házasságuk első korszakában, és e szándéka mellett mindvégig kitartott. Fontos szavak voltak, Martin Buber négyéves volt, mikor anyja elhagyta, nagyszülei nevelték, a sors ismételte önmagát; Grete és Rafael kislányait ő és Paula nevelték fel, a világhírű filozófus még felnőtt korában is szenvedett egykori árvaságától. „Egyedül leveleid adnak nekem erőt... – írta Paulának házasságuk első éveiben –, minden mást túlságosan áthat a türelmetlenség és óvatosság. Az egyetlen, ami számít, hogy tőled levelet kapok. Illetve, talán az, hogy benned anyát találok, hogy hihetek ebben a gondolatban. Most tudom: örökké és mindig is az anyámat kerestem...”

Hiány és kötődés, bizalom és odaadás, legfőképpen szeretet, Grete családjában ezek nem létező dolgok voltak, apja nem ismerte a normális vitát, parancsolt, ordított, büntetett. És Grete most egy fedél alatt él egy valóságos caddikkal, akihez Európa sok országából zarándokolnak a tisztelői, ismeretlenek és tudós társak, még Amerikából is felkeresik, némelyek több napig ott élnek a házban, egy karnyújtásnyira van Gretétől a lecke és a tanítás, ő azonban mindebből semmit sem profitál, idegen marad, magára hagyják.