Noha Žižek kétli az egyéni erőszak eredményességét, nem sugallja, hogy a spontán dühkitörések változatos formáiban az emberi természet eredendő agresszivitása érhető tetten, ahogy például Peter Sloterdijk.  A passzióvandalizmus vagy a szélsőséges ideológiákból fakadó erőszak mögött mindig ott rejtőzködik a struktúra szemmel nem látható finom szövete, amelynek fölfejtése hosszadalmas és fájdalmas munkát követel. Több sikerrel kecsegtet számot vetni a ténnyel, hogy a globális kapitalizmus olyan szociológiai-gazdasági rend, amely lehetetlenné teszi, hogy totalizáló jelentésekkel írjuk le. A kapitalizmusnak nincs egységes kultúrája és „világnézete”; voltaképpen mindenevő, mert egyaránt képes a keresztény, a buddhista vagy éppen a hindu kultúrához alkalmazkodni. A kortárs kapitalizmus „globális dimenziója a jelentés nélküli igazság szintjén lokalizálható, ami végső soron globális piaci mechanizmusok ’valóságaként’ jelenik meg.”  Már ez a paradox definíció is nyilvánvalóvá teszi, mennyire elhamarkodott, igazságtalan és értelmetlen a párizsi elővárosok migránsainak spontán vandalizmusát összekeverni az iszlám fundamentalisták terrorakcióival. A terrorista akciók hátterében abszolút vallási, ideológiai elkötelezettség áll, és egyértelmű, racionális célja van: az istentelen, a modern természettudományokon alapuló nyugati világ Way of Life-jának elpusztítása. De még ez a meghatározás is pontatlan, mert a valódi vallási fundamentalisták - legyen szó tibeti buddhistákról vagy amerikai amisokról - mindenféle gyűlölettől mentes, jámbor emberek, akik egykedvűen és derűsen viszonyulnak a rajtuk kívüli világhoz. Ha az iszlám „fundamentalisták” megtalálták volna a végső igazságot, teljesen értelmetlen lenne fenyegetniük a nyugati világ „hitetlen kutyáit”. Amikor egy buddhista szembetalálja magát egy nyugati hedonistával, nem átkozódik, „egyszerűen csak szelíden megállapítja, hogy a boldogságnak az a fajta keresése, amellyel a hedonista próbálkozik, nem vezet sehová. Ellenben a terrorista pszeudo-fundamentalisták egyszerre érzik magukat fenyegetve és lelkesítve a bűnös hitetlenektől. Néha olyan érzése támad az embernek, hogy a mások elleni harcukkal a saját gyengeségüket és hitbeli erőtlenségüket leplezik. Ezek az állítólagos keresztény vagy iszlám fundamentalisták csak szégyent hoznak a valódi fundamentalistákra.”  Ezért akkor járunk el helyesen, ha a protestáló migránsokban és a harmadik világ anonim lázadóiban nem a totalitárius vagy a különböző populista eszmék képviselőit látjuk, hanem a késő modern kapitalizmus „abszolút kizsákmányoltjait és jogfosztottjait”, akiknek nincs esélyük, hogy érdekeiket (vagy személyes sérelmeiket) az általános igazság rangjára emeljék. Igaz, részei a globális kapitalizmusnak, de nem résztvevői.

Maga Žižek - némileg viccesen - fogalmazza meg a dilemmát: annál, hogy a multik kizsákmányolnak bennünket, van rosszabb opció is. Nevezetesen, amikor már arra sem méltatnak, hogy kizsákmányoljanak. Žižek itt valóban túllép a klasszikus marxizmus kapitalizmusértelmezésén, amely a tőkések és a munkások osztályellentétére szűkíti a rendszer lényegét. Gyakran idézi Fredric Jamesont, aki szerint a kizsákmányolás új struktúrája nem a munkások által előállított értéktöbblet elsajátításán alapul, hanem a strukturális munkanélküliségen. Végső soron azokat a legkifizetődőbb kizsákmányolni, akiknek még munkájuk sincs, ideértve egész régiókat és nemzeteket.  Žižek, szokásának megfelelően, ismert orosz viccel illusztrálja a helyzetet. A Szovjetunió felbomlását követő orosz újkapitalizmus kialakulása idején megkérdezik Rabinovicstól: „Ön miért gondolja úgy, hogy kizsákmányolt?” - „Két okom is van rá. Először: amikor dolgozom, a tőkés eltulajdonítja az általam megtermelt értéktöbbletet.” „De maga már évek óta munkanélküli, tehát senki sem tulajdoníthatja el a maga által megtermelt értéktöbbletet, hiszen nem termel semmit.” „Éppen ez a másik ok, ami miatt kizsákmányoltnak érzem magamat.”  Mindezek a változások azt mutatják, hogy a kapitalizmus a társadalmi formák igazi Houdinije. Nincs olyan szorult helyzet, amiből ne tudná kivágni magát. Elméletileg korunk kapitalizmusát sokkal könnyebb félreérteni, mint megérteni. Žižek szerint még az olyan kiváló szellemek is, mint Michel Foucault, Giorgio Agamben és Antonio Negri sem tudják feltárni a kapitalizmus működéslogikáját. A biopolitika eszközrendszerén alapuló hatalomgyakorlás szellemes dekonstrukciója - ezt kínálják Agamben és Foucault elemzései - nem jut el a rendszer radikális kritikájáig, s főképpen nem lehet rá pozitív programot építeni.

De az se megoldás, ha a kapitalizmus fogalmát az imperializmus fogalmával helyettesítjük, s azt a látszatot keltjük, hogy a megoldásra váró probléma nem magában a kapitalista gazdasági rendszerben rejlik. Mintha elég volna a hatalom helyét és aktuális működését átrendeznünk, s ha megvan bennünk a jó szándék, a hatalomgyakorlás elnyomó változatait egyszerűen helyettesíthetjük a közvetlen demokrácia uralommentes formáival. Tehát téved Antonio Negri, amikor messzemenő következtetéseket von le abból a banális igazságból, hogy napjainkban az immateriális vagy kognitív munkát tekinthetjük az értékteremtés első számú forrásának. Negri jól látja, hogy az értéket ma már nem a létrehozásához szükséges munkaidővel mérik, hanem az innovatív teljesítménnyel. Az innováció pedig az agysejtek „szabad játékához” kötődik, s így „a szabadságot tekinthetjük a valódi állótőkének, mivel ez a tőke az emberek agyában található.”  A Negri által (Marx nyomán) general intellect-nek nevezett társadalmi tudás totális légiesítése mégis távol áll a valóságtól. Olykor ugyan elrugaszkodhatunk a szilárd talajtól, s átmenetileg felfüggeszthetjük a tömegvonzás fizikai törvényét, de előbb-utóbb szembesülünk az igazsággal. Mint a rajzfilmben szereplő macska: átugrik a szakadékon, majd tovább repül a magasba, és csak akkor kezd zuhanni, amikor lenéz, és észreveszi, hogy nincs szilárd talaj a lába alatt. Negri és Hardt feltételezik, hogy a digitális és információs forradalomban már a kommunizmus első szakaszát kell látnunk, mivel az átállás a materiális termelésről a szimbolikus javak előállítására szinte automatikusan széttöri a centrális-hierarchikus hatalmi struktúrákat, és megnyitja az utat egy multi-centrikus, autopoietikus és kooperatív világtársadalom kiépítése előtt. „Ezen a ponton Negri látszólag hűen követi Marx tanítását. Megpróbálja bemutatni, hogy Marxnak igaza volt, és az általános intellektus felemelkedése hosszú távon összeegyeztethetetlen a kapitalizmussal.  Csakhogy a posztmodern kapitalizmus ideológusai ennek pontosan az ellenkezőjét állítják: a marxista elmélet (és gyakorlat) az állami kontroll hierarchikus és centralizált kényszereinek fogságában rekedt, és nem tudott mit kezdeni az információs forradalom társadalmi következményeivel. S hogy a kapitalizmus védelmezői ezt állíthatják, annak empirikus okai vannak.

A történelem iróniája, hogy éppen a kommunizmus szétesése példázza legmeggyőzőbben, hogy továbbra is érvényes a termelőerők és a termelési viszonyok dialektikájának hagyományos marxista tétele, amire egyébként a marxizmus a kapitalizmus meghaladásának lehetőségét építette. Mert ami alapjaiban szétzúzta a kommunista rendszereket, az éppen a képtelensége volt, hogy alkalmazkodjon az információs forradalom által létrehozott új társadalmi logikához.”  A bukott szocialista rezsimek megpróbálták központilag irányítani a digitális forradalmat, mintha azt továbbra is be lehetett volna gyömöszölni az ötéves tervek kényszerzubbonyába. Mindebből meglehetősen különös levonni a következtetést – Negri ezt teszi –, hogy az információs forradalom mintegy automatikusan vezet a kapitalizmus meghaladásához. Éppen fordítva: a digitális és információs forradalom az úgynevezett súrlódásmentes kapitalizmus szülőanyja, és szinte észrevehetetlenségig képes maszkírozni a kizsákmányolás objektív törvényeit. A Negri által elkövetett hiba lényege, mondja Žižek, hogy rosszul értelmezi Marx A politikai-gazdaságtan bírálatának alapvonalai 1857/58 című munkájának egyik gondolatát, hogy a termelés magas fokú automatizáltságának szintjén a „munkás a termelési folyamat mellé lép, és a termelési folyamat puszta felügyelője és regulátora lesz”.

Žižek elismeri, hogy Marx valóban beszél a termelőerők forradalmi fejlődésének lehetőségéről, amelynek eredményeképpen a forgótőke (a társadalmi tudásként értelmezett general intellect) mintegy átveszi az irányító szerepet az állótőkétől (gépek, gyárépületek stb.), s ezzel abszolút nyilvánvalóvá válik a tény, hogy a valódi gazdagság termelése egyre kevésbé függ a munkaidő hosszától, sokkal inkább a társadalmi tudás minőségétől. De következik-e mindebből, teszi fel a kérdést Žižek, hogy innentől „(…) a tőke nem tudja a munkást kizsákmányolni, csak a munkások és az alkalmazottak közötti kooperáció lehet a kizsákmányolás tárgya. Ma már nincs meg a tőkének az a belső funkciója, hogy a közös munka lelkévé váljon, és annak látszatát keltse, hogy a tőkés viszonyokon belül a haladás folytatható. A tőke mára parazita lett, mert nem a termelés Belsőjéhez tartozik, hanem a sokféleség kreatív kapacitásának Külsőjébe került.”  Žižek válasza inkább nemleges: csak látszat szerint tűnik úgy, hogy az egyéni kognitív teljesítmények valamilyen demokratikus és kollektív tudássá állnak össze, s így mintegy automatikusan megszülethet az önszerveződő, szabad és kizsákmányolás-mentes társadalom. Az persze igaz, hogy a szellemi munka kizsákmányolásának specifikus törvényszerűségeiről számot kell adni, hiszen a létezése nyilvánvaló tény, és valahogy meg kell válaszolni a kérdést: miért dolgozik minden erejét összeszedve (szinte a szellemi-lelki összeomlásig) ezer és ezer informatikus Bill Gates-nek, ha a kizsákmányolás immár nem az „idegen munka ellopása”. Valóban arról van csak szó, hogy Gates a programozók önszerveződésének parazitája? Vagy mégiscsak Bill Gates tőkéje kell ahhoz, hogy a programozók számára rendelkezésre álljon a megfelelő kooperációs tér? Negri tézise azt mondja, hogy a kibertechnológiák fejlődésének eredményeképpen a profittermelés nem a munka kizsákmányolásán, hanem az információs termés „learatásán” alapul. De még ha van is igazság Negri állításában, csak az a „régi igazság” bizonyosodik be – szinte szó szerinti értelemben –, hogy a „tulajdon lopás”. Marx gondolatmenetét folytatva sem mondható, hogy a munkafolyamat automatizálása és kibernetizálása elvezet a szabadság birodalmába. A változások, a termelési folyamatok radikális átalakulása nem érinti a társadalmi viszonyok szerkezetét, legfeljebb olyan szférát teremt, amely fölött nem természetes személyek gyakorolják a közvetlen felügyeletet. Ahogy Marx mondja: a természet önmagát kontrollálja.