Liget.org   »   2013 / 7   »   Kovács Gábor  –  Politika, civilizáció, természet – Bibó István és az ökológia (2)
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2764
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

C. Hajnal István

 

A technológia problémája – amelyről Németh László is esszét írt  – természetes módon vezet Hajnal Istvánhoz. Hajnal kapcsolata a német kultúrkritikai hagyománnyal 1913-ban kezdődött. Intellektuális szocializációjának lényeges állomása volt a lipcsei kultúrintézetben töltött időszak.  Bibliográfiája is mutatja, hogy jól ismerte a két világháború közötti, a technika és a technológia történelmi-civilizációs szerepével foglalkozó német szakirodalmat. (Persze, a francia Annales-kör ugyancsak befolyásolta.)

 

Hajnal fő tudományos törekvése a történelem és a szociológia szintézise volt. Elgondolásának magva egy – sok tekintetben a fiatal Marx teóriájára emlékeztető – objektivációs elmélet, amelyhez konzervatív filozófiai antropológiát társított.  Koncepciója élet és struktúra ellentétére épült, és élesen vitalizmusellenes, mert az élet, s annak minden megnyilvánulása ahistorikus. Az ember mint racionális lény, aki saját önfenntartásának parancsát követi, az állatvilág része; a célkövető racionalitás az állati ösztön sajátosan emberi modifikációja, s mint ilyen a biologikum szférájába tartozik. Kívül van a történelmen, nem tekinthető a történelmi fejlődés mozgatórugójának; históriai szerepe paradox módon a történelem dehistorizálása. Az embert objektivációs képessége teszi történelmi lénnyé, ennek révén tudja tárgyiasítani saját belső élményeit és a külső természetet. Ez Hajnalnál nem a racionalitásból fakad; a racionalitásnak mint az önfenntartási ösztön specifikus emberi változatának az elfogyasztás, a bekebelezés a célja.  Az objektivációs képesség által úgy kerülünk viszonyba a világgal, hogy az ’anyagelbánás’ során ’társadalmiasítjuk’ természeti környezetünket. Az ’anyagelbánás’ Hajnal meglehetősen nehézkes terminológiai újításainak egyike, s első hallásra valami negatívumot sugall: ’elbánni valamivel’ a hétköznapi szóhasználatban erőszakos cselekvést jelent – de itt erről szó sincs. Ellenkezőleg. Az ember „nem a pillanat ingerei szerint igazodik a természethez, vagy ’szokja meg’ környezetét, hanem formákkal fejezi ki viszonyulását hozzá. Már nem a földet, fát, virágot látja, hanem bennük önmaga s mások élményeit. Ezért érzi magát ’otthon’ a környezetben. Az alkalmi búvóhely keresése helyett a természet rendjében az emberi élet tényeire ismer rá. Kapcsolódik hozzájuk, de már emberi függetlenséggel, sajátos eljárásmódokat fejleszt ki ennek szolgálatára, beleértve a hasznos megmunkálást is. A településnek a természetes környezetre rávésett formája a társadalomstruktúrának egyik legszilárdabb, legtartósabb hordozója.”

 

A formaképződésből kinövő társadalomstruktúrák egymásra következése alakítja az emberi történelmet. Az ember a formákon keresztül igazodik embertársaihoz és a természethez. A formák használata nem racionális, vagy – a Hajnal-féle terminológiát használva – nem okszerű, hanem a szokásra épül – ismét csak a hajnali kifejezéssel élve –, szokásszerű. A szokásszerűség sajátosan organikus jelleget kölcsönöz a társadalomstruktúrák történetének: Hajnal az emberi történelmet a korallzátonyok növekedéséhez hasonlítja.  Az élő és élettelen valóságba illeszkedés garantálja, hogy sem az ember–ember, sem az ember–természet viszonyt nem a kizsákmányolás, hanem az együttműködés logikája kormányozza. De akkor mi az oka, hogy a kizsákmányolás mindkét viszonylatban újra és újra megjelenik? Hajnal válasza: az, hogy a szokásszerűség társadalomszervező elve mellett szükségképpen jelen van a másik, a biológiai vitalitás okszerűsége, vagyis a racionalitás. Az élet mindig kiköveteli a maga jogait a struktúra ellenében. A kalkulatív racionalitást megtestesítő újkori homo oeconomicust a kultúrkritikai gondolkodásra jellemzően zsákutcás típusnak látja.

 

Az európai középkori fejlődés a hajnali teóriában ideáltipikus, a terminus Max Weber által használt értelmében. Ekkor és itt – számos körülmény szerencsés egybeesése miatt – a szokásszerűség lett domináns társadalomszervező elv.

 

Az organicitás nemcsak horizontálisan – vagyis a történeti struktúrák időbeli egymásra épülésében –, hanem vertikálisan is létezett: a középkori társadalom alapját jelentő parasztság növényként nőtt ki a földből: „A földművelőnek nem volt földtulajdona, de foglalatosságának formái ránőttek a földre, amelyet minden természeti jelenségben megtapasztalt, s nem csupán üzleti lehetőségeiben, mint az oly bravúrosan dolgozó antik rabszolga. Amit a paraszt kipróbált, azt az egész emberi lét próbálta ki. Százszoros emberi formák kapaszkodtak bele a természetbe, megszállották minden zegét-zugát, otthonossá tettek haszontalannak látszó anyagokat, növényeket, állatokat is. Fölfelé védekezni kellett az önkény ellen, de a szívós, bonyolult parasztszervezetet semmiféle felsőbb erő nem bonthatta meg.”

 

A technika – hasonlóan az ember teremtette tárgyi világhoz, társadalmi intézményekhez vagy az íráshoz – az objektivációs tevékenység terméke. Hajnal a visszatérő kérdésre, hogy a modern technika miért az újkori Európában született meg, meghökkentő, de saját logikájából eredő választ ad. Szerinte ez nem elsősorban az európai természettudományos gondolkodás racionális fegyelmezettségen alapuló módszerének a gyümölcse, hanem a középkori – a természethez tapadó paraszti életformából kinövő – kézműves tevékenység szinte öntudatlan terméke. Miért nem tudott a Római Birodalom eljutni a maga gépkorszakáig?  Az okot a rabszolgaságban szokás megtalálni – mondja Hajnal –, holott az igazság éppen fordított. A Birodalom túlságosan racionális szerkezetű volt és túlságosan sokat akart. Az antik kapitalizmus – a terminust Hajnal korában használták – ugyanúgy a profitot tartotta szem előtt, mint a modern, de ezt a célt az adott körülmények között csak úgy lehetett elérni, ha az embert közvetlen módon gépként, azaz rabszolgaként alkalmazták. A valódi géphez csak hosszú kerülőúton, a középkoron át lehetett eljutni. A középkori mesteremberek egymást követő generációi évszázadokon keresztül bíbelődtek a természeti anyaggal anélkül, hogy ebből közvetlen hasznot reméltek volna. Lépésről lépésre kiismerték a különféle anyagok tulajdonságait, az emberi munkát megkönnyítő egyszerű szerkezeteket konstruáltak, amelyekbe az emberi tevékenységek elemeit építették. Ez persze csak hosszas kísérletezés után volt lehetséges. Hajnalnál fontos szerepet játszik az otthonosság gondolata.

 

A középkori kézműves szerszámai segítségével tette otthonossá a természeti világot; az igazi gépek az újkor elején lassanként „emelkedtek ki a középkori társadalom mély eresztékeiből”. Ezek a gondolatok erősen emlékeztetnek Heideggernek a Lét és időben adott elemzésére.

 

A középkor legfontosabb jellemzője Hajnal szerint a kölcsönösség. Ez nem annak racionális belátásából fakad, hogy ha figyelembe veszem a másik érdekeit, számíthatok rá, hogy a másik is figyelembe veszi az enyémet; vagyis nem hallgatólagos társadalmi szerződés. Az érdekvezérelt kölcsönösség az erősebbek felülkerekedéséhez vezet. A közösség kötelékeiből kiszakadt egyénnek – a modernitás individuumának – megjelenése Hajnalnál negatív történelmi fejlemény, és szerinte nem az európai újkorban következett be először; szükségképpen megtörténik minden társadalomban, ahol az okszerűségen alapuló kapcsolatok felbomlasztották a szokásszerűségre épülő struktúrákat. Az újkori közgazdaságtan szűkös erőforrásokért vetélkedő magányos egyéne a társadalomszervezet mechanizálódásának jele; azt mutatja, hogy kimerültek a belső tartalékok, az adott civilizáció fejlődése véget ért. Hajnal a kései antik, nagybirtokon folyó és piacra termelő, haszonorientált földművelésről ír ökológiai ízű kritikát: „Fű, fa, víz, rög, állat, időjárás nem illeszkedik bele otthonosan az ember, a társadalom életébe, a természet és a pénz közvetlenül érintkezik egymással. A pénz, azaz az eszes cél parancsol, az anyag engedelmeskedik.”  Koncepciójában felismerhető a hasonlóság Spengler elgondolásával, hogy a civilizáció a megkövesedést, a mechanikussá válást hozza magával. Mindez Hajnalnál is ciklikus történelemképbe illeszkedik, s a modern történelem párhuzamait ő is a Római Birodalomban véli megtalálni. Politikai következtetései is ismerősek: a politikai demokrácia intézményrendszere képtelen az erősebbek túlhatalmából fakadó igazságtalanságok orvoslására; a jól festő parlamentáris látszatok mögött csúf oligarchikus valóság rejtőzködik. A Hajnal-féle, konzervatív antropológiába ágyazott demokráciakritika a 40-es évek elejének Magyarországán is rokonszenvet váltott ki a szélsőjobb bizonyos köreiben. Szekfű Gyula 1940-ben, amikor Hajnal elküldte neki két írása különlenyomatát, megjegyezte: „azt hiszem, ha tudnád, kik lelkesednek eszméidért, nem örülnél – gondolok az Egyedül vagyunk bandára.”  Hajnal eszméiért persze sokan mások is lelkesedtek – amint láttuk, Erdei Ferenc is –, és sokakra hatott. Ő egyformán elutasította a közösségre hivatkozó totalitarizmust és az elszigetelt individuumból kiinduló liberalizmust; harmadikutas gondolkodó volt, mint Németh László, vagy éppen Bibó.