A hajnal úgy köszöntött be, akár a kialvatlan, sápadt idegen, aki az egész éjszakát egy népszerűtlen szórakozóhelyen töltötte és közben ellopták a kalapját, de Edna legfeljebb egy-egy futó pillantásra méltatta, mivel aznap történetesen vendégeket vártak ebédre. Süllő aszpikban, vaddisznó szeletek gombaraguval, kacsa vörösborban: bőven akadt tehát tennivaló, és a szakácsnő erőteljes, már-már vaskos keze szorgalmasan darabolta a húst, pucolta a zöldséget, kevergette a mártást, miközben a tekintetes asszony, akit a személyzet tagjai maguk között, kedveskedve csupán Teki 2-ként emlegettek (Teki 1, vagy egyszerűen Teki természetesen a tekintetes úr volt), még javában aludt a felső szinten levő hálószobában. Cseppet sem főtt a feje az ebéd miatt, hiszen pontosan tudta, hogy Edna, akit néhány hónappal korábban egy szépen felújított, antik tálalószekrényért cserélt Grübner főtanácsos özvegyével, Mathilddal, több év gyakorlattal és kitűnő referenciákkal rendelkező, önálló munkavégzésre képes, megbízható személy.

Bár annak idején nehéz szívvel vált meg az értékes bútordarabtól, amely már szinte családtagnak számított, azóta fényesen beigazolódott, hogy igencsak előnyös üzletet kötött. Nyugodtan aludt tehát, és álmában éppen egy golfpályának is beillő, gondozott mezőn sétálgatott, amikor észrevette, hogy Edna kitárt karral, könnyedén köröz odafent a szikrázóan kék égen. „Csak aztán nehogy végül felrepüljön a Holdra!” – dohogott magában fejcsóválva, és félreérthetetlen kézmozdulatokkal, szigorúan megfenyegette a szakácsnőt, majd átfordult a másik oldalára.

A kacsa közben elvágott nyakkal, megkopasztva feküdt egy sötétkék vájdlingban: türelmesen várta, hogy végre sorra kerüljön, és egész addigi létezése megkoronázásaként, ételkölteménnyé magasztosuljon. Idő előtti haláláért bőségesen kárpótolta a tudat, hogy ilyen megkülönböztetett figyelemben részesítik. Azokhoz a domesztikált vagy vadon élő állatokhoz hasonlóan, amelyeknek a sors kegye folytán alkalma nyílt közelebbi ismeretséget kötni az emberi faj képviselőivel, minden ember fáraónak, cárnak vagy legalábbis körzeti megbízottnak tűnt szemében, és jelképes értelemben napjában többször kalapot emelt szellemi képességeik, valamint utánozhatatlan lelki finomságuk láttán. Kiváltképpen azokat bálványozta, akik valamilyen fontos hivatali tisztséget viseltek, és ráérő óráiban gyakran eltöprengett, vajon miféle felbecsülhetetlen értékű iratok rejtőzhetnek aktatáskáik mélyén, de még egy valamirevaló hipotézist sem volt képes felállítani.

„Kacsa vörösborban. Kacsa vörösborban” – ismételgette elégedetten a szavakat, és kellemes izgalmat érzett, akár premier előtt a színészek. Csupán az aggasztotta, hogy a kacsahús magas zsírtartalma nagymértékben növeli a szív- és érrendszeri betegségek kialakulásának kockázatát. „Az ilyesmit legjobb titokban tartani. Elvégre egy kacsának is lehetnek titkai!” – nyugtatgatta magát. „Csak aztán nehogy minden vendég holtan forduljon le a székről a vacsora elfogyasztása után!” – szólalt meg benne egy másik hang, de végül elhessegette ezeket a sötét gondolatokat.

Edna eközben gondosan felszeletelte a vaddisznócombot, elkészítette az aszpikot, és azon morfondírozott, hogy aznap végre hoz-e levelet a postás a vőlegényétől, Hanstól. Már hetek óta nem kapott hírt felőle, és ez a hosszú, szokatlan hallgatás nem szűnő aggodalommal töltötte el. Napjában százszor is maga elé idézte Hans alakját, és egyfajta mentális késdobálóként módszeresen körbedobálta pengeéles vádjaival, esténként pedig körültekintő elemzés alá vette az utolsó leveleket, hátha valami elejtett utalást, apró jelet talál bennük, ám egyelőre semmi eredményre nem vezettek ez irányú fáradozásai.

Néha már az is megfordult a fejében, hogy Hans időközben kivándorolt Amerikába (ahogy mindig is tervezte), vagy ami talán még rosszabb, hogy a férfi teljes egészében képzeletének szüleménye, ám ez utóbbi esetben persze rögtön felmerült a zavarba ejtő kérdés, hogy akkor tulajdonképpen ki intézte hozzá azokat a hosszú leveleket, amelyek létezéséhez viszont semmi kétség nem férhetett. Nyomban érezte azonban, hogy ezzel ingoványos terepre téved, ahol minden lépésnél bokáig, térdig süllyed a lába, ezért óvakodott tovább merészkedni.

Időközben a másik hálószobában felébredt Teki 1, és álmosan körbehordozta tekintetét az enteriőrön, amelyhez hasonlót ma már csak korabeli fotográfiákon láthatunk, majd elméjében nagy vonalakban végigfuttatta az előtte álló nap tervezett programját, és kellemes várakozással gondolt a vendégei tiszteletére adandó, nagyszabású ebédre. „Milyen kár, hogy Ludwig már nem jöhet!” – sajnálkozott, azzal ismét felidézte magában a feledhetetlen Grübner főtanácsos emlékét. „Gyanútlanul hazament a hivatalból, jó étvággyal megvacsorázott, aztán egyszer csak se szó, se beszéd, holtan fordult le a székről” – csóválta fejét hitetlenkedve.

Bár a tragikus esemény óta már több mint egy esztendő eltelt, csaknem minden nap eszébe jutott a főtanácsos, és a tudomány álláspontjával, valamint az egyház tanításaival szöges ellentétben – önmaga számára is megmagyarázhatatlanul – mindig úgy képzelte, Ludwig azóta egyfajta emberi vakondként él a talajfelszín alatti régiókban. Szinte látta lelki szemei előtt, ahogy ásószervvé görbített, erős kézfejével kacskaringós alagutakat kapar odalent az örök sötétségben, több mérföldnyi hosszú, komplikált járatrendszert, amely szorgalmának és hallatlan munkabírásának köszönhetően napról napra növekszik, és idővel teljesen behálózza, szivacsossá lyuggatja majd a talajt, amin a város házainak alapja nyugszik.

Eközben Teki 2 álmában már a holdon járt, és javában kereste Ednát, aki határozott tiltása ellenére végül valahogy mégis ott kötött ki. Kezdetekben csak úgy a megérzéseire hagyatkozva járta a kopár tájat, mígnem – mintegy félórányi gyaloglás után – egyszer csak találkozott három holdlakóval.

A holdlakók alacsony termetű, neonzöld lények voltak, jókora, tölcséres orral, és a szemük hosszú kocsányon lógott, akár a csigáknak, de becsületükre legyen mondva, hogy egy pillanatra sem feledkeztek el a kellő tiszteletről. Nagy ceremóniával köszöntötték a messziről érkezett látogatót, illendően bemutatkoztak, és egyikük, akit különben Edmondnak hívtak, rögtön felajánlotta, hogy megmutatják a Hold legfőbb nevezetességeit.

Teki 2 ravaszul úgy okoskodott, hogy Edna nyilván szintén nem mulasztja el a turista látványosságok felkeresését, ezért örömmel elfogadta Edmond ajánlatát. Abban bízott, hogy valamelyik holdbéli nevezetességnél majd nyakon csípi a szakácsnőt, és összekötve a kellemest a hasznossal, egyben egy idegen nép kultúrájába is betekintést nyer.

Nyomban útnak is indultak, és felkaptattak egy meredek emelkedőn, melynek tetejéről már látni lehetett a Hold fővárosát, Zenithet. A várost minden oldalról kövekkel borított, kietlen síkság szegélyezte, ahol jó néhány holdlakóval találkoztak, mivel a zenithiek rendszerint itt sétáltatták kutyáikat. A holdbéli kutyák egyébként a megtévesztésig hasonlítottak a földi kutyákhoz, azzal a két apró különbséggel, hogy valamennyi neonzöld színben pompázott, és hogy a kutyaugatás, amely a Földön elsősorban hangjelenség, a Holdon egyfajta szemcsés, homokszerű anyag, melyet – mint azt Edmond elmagyarázta – a holdlakók jókora hegyekbe hánynak. Kiderült, hogy a korábban leküzdött kaptató is teljes egészében kutyaugatásból állt. „Na, lesz majd mit mesélnem Mathildnak!” – gondolta Teki 2.

Edna eközben még egyszer megkeverte a tűzhelyen fortyogó mártást, elkészítette az aszpikot, majd kivette a kacsát a sötétkék vájdlingból, háttal lefelé a vágódeszkára fektette és a szakácskönyv „A baromfik feldolgozása” című fejezetének útmutatása alapján szakszerűen feldarabolta. A mellcsont vége alatt felnyitotta a testüreget és eltávolította a zsigereket, valamint a belsőségeket, körbevágta a kloákát, leválasztotta a testről a nyakat és a nyakról a fejet, kikanyarította a combokat, lecsavarta a szárnyakat stb., de közben továbbra is egyfolytában Hanson járt az esze.

„Nem kizárt, hogy ezekben a percekben, bőröndjével a kézben éppen ott áll egy amerikai nagyváros nyüzsgő pályaudvarán és merészen előreszegezett tekintettel fürkészi az ígéretes jövőt, amely tárt karokkal várja mint megbecsült szakmunkást, és szerény személyem csupán egyre halványodó, távoli emlék számára” – elmélkedett, és egyszeriben csaknem bizonyosra vette, hogy nem jár nagyon messze az igazságtól.

„Nem, nem, bevallom, egyáltalán nem ilyennek képzeltem az életet, amikor ebihalként úszkáltam szülőanyám öblös, langymeleg belsejében! A szívem egy lefelé fordított trombita, és nem szükséges pszichológusi végzettség, hogy megállapítsam: ez a magánéleti válság az utolsó csepp a pohárban. Még szerencse, hogy végszükségben mindig kéznél van a rágcsálóirtó granulátum! Ugyan, miért ne vennék be egy jó adagot, ha ezzel, úgymond, egyszeriben pontot tehetek az i-re, és ha már itt tartunk, miért ne szórnék pár marékkal a készülő ételbe is?” – fakadt ki keserűen, azzal hirtelen elhatározással megtörölte kezét a kötényében, és kiment a konyhából.

Eközben Teki 1 kikászálódott az ágyból, felöltötte hálóköntösét és kilépett a hálószobából, de alig tett néhány lépést, amikor váratlanul megtorpant, mivel gyakorlott szeme észrevette, hogy a folyosó falát díszítő egyik értékes festmény, nevezetesen Georg Sauer (1830–1891) Guggoló nő gödölyével című alkotása nem egészen vízszintesen áll.

Akinek vadászvér csörgedezik az ereiben, pontosan tudja, hogy a közhiedelemmel ellentétben, korántsem a vad elejtése, a szó szoros értelemben vett vadászat jelenti az igazi kihívást, a valódi nehézségek ugyanis csupán akkor kezdődnek, amikor a vadász végül hazaviszi a preparáló műhelyből a trófeát, és megpróbálja felerősíteni a falra. A festmények kedvelőinek hasonló problémákkal kell szembenézniük, és mintha mindez nem volna elég – valami megmagyarázhatatlan okból –, a gyűjtemény darabjai gyakran kimozdulnak eredeti pozíciójukból, ezért állandó odafigyelést igényelnek a tulajdonos részéről.