Buber fájáról nekem is egy fa jut eszembe. Amelyikre Liszt Ferenc hivatkozott, amikor egy tanítványa a zenében oly kényes rubato előadási utasítás mibenlétéről kérdezte. (Rubato azt jelenti: meglopott. A tempo rubato a meglopott időmérték, az az előadásmód, amellyel a zene beszédszerűségét szolgálva egyes hangokat rövidebbnek, másokat hosszabbnak játszunk, persze, cseppet sem önkényesen.) A mester az ablakhoz hívta növendékét, s egy fára mutatott. A fa törzse rezzenetlen – mondta. Vastag ágait a vihar megmozdítja. A gallyakat már viharosnak nem mondható léghullámok is meglengetik. S szélcsendben is mozognak a levelek. Amikor minden – törzs, ág, gally – mozdulatlan, akkor is remegnek, nem egyenletesen, nem szabályos gyorsasággal, egymással sem szinkronban. Ez a rubato… Tehát – csak hogy a nem zenész olvasó számára világosan értelmezzük – amint a mozdulatlannak látszó fán is van az egészet nem befolyásoló mozgás, a zenemű törzsét és ágait sem lendíti ki a deklamáció kedvéért itt éppen ellopott, ott ellenben hozzátett apró idődarabka.

Így hat rám voltaképpen az egész zenetörténet. Szeretjük fejlődésként ábrázolni, amint például a gregorián dallam egyetlen szólamához még nem önálló értékű másikat illesztenek, amiből később már az eredetivel egyenrangú, ugyanolyan rugalmas ritmikájú, melodikusan indázó ellenszólam válik, majd hozzáilleszthető egy harmadik, negyedik, akár hatodik is, amely ugyanabból a témafejből indul ki. Így érünk vagy háromszáz év alatt oda, hogy Bach megírja A fúga művészetét, az ellenpontozás máig meghaladhatatlan barokk csúcsát, felvonultatván az összes tükör- és rákmozgásban, hosszabbított és rövidített ritmusértékekben lebonyolított szólamutánzási trükköt, amellyel a reneszánsz a gregorián dallamokkal az építkezést megkezdte. De mit mondunk vajon arra, miért vált hasonlíthatatlanul egyszerűbbé a zenei szerkesztés A fúga művészete megírásának idején kezdődő modern irányzatokban? Persze, készen állunk a válasszal: nem lehetett fokozni a bonyolultságot. De vajon visszaestünk? A fúga – sőt, a több fúga egymásba kapcsolásából keletkező kettős és hármas fúga – palotájából a Bach-fiúk és a mannheimi iskola viskójába vert ki a sorsunk? Ahol egy szólam dominál, a többi csak kísér?

Megindul ám a kapaszkodás. A döntően háromszólamú, csak néhol színezésül négyszólamúsodó akkordika a 19. század elejére meghatározóan négyszólamúvá válik. Korábban lehetetlenül merésznek tartott harmóniai kapcsolatok, sőt, addig kiaknázatlan színű hangnemek használatával nem ritkán ötszólamúvá táguló (négy tercből épített) hangzatok feszültségét szokjuk meg. Mindez elvezet a terctoronyig, amelynek már nincs hangneme, s azoknak az akkordoknak a használatáig, amelyek – egyenlő részekre osztván az oktávot – ugyancsak a hangnemiséget ássák alá. A „fejlődés” elvezet a huszadik század hangnem nélküliségéig. El a meghatározott hangsorokkal való komponálásig (szerializmus), amely szigorúan megköti a zeneszerző kezét, s amellyel dolgozván ismét rátalál a hangsorok tükör- és rákfordítására, csak ezek már füllel nem olyan felismerhetőek, amilyenek A fúga művészetében voltak. Megint eljutott a szellem egy látszólagos végpontra, ahol le kell egyszerűsödnie, ahol fel kell szabadítania a komponista kezét, rögtönző szakaszokkal oldván a korábbi „gúzsba kötést” (aleatoria). S jönnie kell a végsőkig elvont ritmusvilág helyére az eszköztelennek tetsző minimal artnak, azután a majdnem popzeneien egyszerűnek ható (bár játszani igen kényes) repetitív irányzatnak. Érkezhet az elvesztettnek érzett egykori tonális idill iránti nosztalgia, a neo- és retro-irányzatoké, a múltat újraértelmező posztmoderné. Közben éli a maga sajátos hangszínteremtő világát a szintetizátorok, később számítógépek elektroakusztikus zenéje, s ennek interaktív keverése a hangszeres-énekes világgal.

Mi, szerzők, s mi, a közönséget alkotók szüntelen szembeszállunk egymással. Ez jó – az nem. Ez elviselhetetlen. Az korszakalkotó. Ez mit képzel, mit kell kibírnunk, amit boszorkánykonyhájában kifőz? Az mit képzel, hova lehet visszamenni fölösleges epigonizmus és múltkérődzés nélkül?

A mindenkori jelenben ágakat tépdeső drámák. A közelmúltat értékelőnek gallyak borzolása. Az egész zenetörténet távlatában: levelek rezgése.

Csak az a fontos: mindig dolga legyen velem, dolgom legyen vele. A lényeg a kölcsönösség: az alkotó energiáját kellő intenzitással fogadja be a hallgató.