Az a kőrisfa a kemence

mellett állt, az udvar sarkában,

és onnan mindent látott,

ami megtörtént holdas és

holdtalan éjszakákon, a

menyétasszony vérengzését

is egy májusi hajnalon, a szél

meg a nap barátja volt,

a kövesút melletti nyírfáké,

feléjük dőlt a drótkerítés fölött;

furcsa, nem? kérdezte tőlem

az útkaparó: egy fekete kőris.

Magasan hordta magát

az almafák, szilvák fölött,

a kemence füstje nem bántotta,

a szemközti dombon komoran

uralkodó, villámsújtotta tölgy

tetszett még ennyire nekem

tízévesen, integettek egymásnak

megnyúlt árnyaikkal szeles

naplementén, jól emlékszem;

mikor egy karvastagságú ága

elszáradt, apám vigyázva, a kis

piros nyelű fűrésszel leoperálta;

kemény, mint a csont, mondta,

érzed? És eltette a kamrába,

a káposztáshordó mögé;

jó lesz ez még valamire.

Lett-e? Nem tudom; talán.