Ma pontosan annyi ideig tart a nappal, ameddig az éjjel, és pontosan keleten kelt fel a nap, és pontosan nyugaton fog lenyugodni, ez az a nap, amikor a kelés és nyugodás a legszebben illeszkedik a kozmikus regulához, nincsen késés, nincs sietés, a kibillent földtengely erre az egy napra felfüggeszti az állandósult aszimmetriát: egy napig tartó kiegyenlítődés, őszi kozmikus napforduló. A nap kelt 5 óra valahány perckor, lenyugszik 17 óra valahánykor, s ha kelését, bukását percre tetten érjük, tudhatjuk, melyik pont a Kelet, és melyik a Nyugat, a látóhatárunk peremére akár jelet is üthetünk, megjegyezvén egy fát vagy bokrot, s a gondolatbeli egyenes végét, ahol mi magunk állunk, elnevezhetjük origónak. És egész évben tudhatjuk, hogy van egy fix pont, amelyen állva érezhetjük, hogy lehetséges a kiegyenlítődés. Lehetségesek a mindenféle kiegyenlítődések.

A nap lenyugtát még megláthatjuk, és a látóhatárra még bejegyezhetjük, gondolta az asszony, és sajnálta, hogy a felkeltét nem látta, de hát az egész napéjegyenlőség csak itt jutott eszébe, amikor megérkeztek a faluba. A városban különben sem könnyű megfigyelni a napkeltét.

Törvényszerű, hogy a napéjegyenlőség itt eszébe jutott, hiszen annak jegyében lélegzett most az egész környék: a nagyméretű, nyerstégla templom, amely a kisméretű házak közül úgy magasodott ki, mint a gótikus katedrálisok. Itt mindannyiszor Caspar David Friedrich titokzatos, a tájba máshonnan, vagy más korból odavarázsolt katedrálisai jutottak eszébe, s arra gondolt, a régi falulakók talán már Drezda környékén élnek, s talán felfedezték a drezdai mester tájai és a hajdani falujuk közti rokonságot.

Most ketten, a férjével mentek a faluba, és lelkesen újból megnéztek és megbeszéltek mindent: a templom nagyságát, amelyet egy kicsi falu evangélikusainak száma semmiként sem indokolhat, és mondták újra, hogy igen, ez a templom több falut szolgált, de a többi falut átcsatolták a szomszéd országhoz, azok templom nélkülivé lettek, a templom meg maradt majdnem hívek nélkül, aztán a megmaradt hívek nagy részét kitelepítették, akkortól válhatott a templom messze látszó lélektemplommá, melybe az elcsatolt szomszéd falvakból, s még Németországból is vasárnaponként visszaszálltak a honvágy-gyötörte lelkek. Messziről felismerhető volt lélektemplom mivolta: magasodott, delejezett, mint Caspar David Friedrich katedrálisai.

Újból megbeszélték a zárt homlokzatú, magas kapus német házakat, a hajdani állaguk, formájuk által hirdetett jómódot, kiegyensúlyozottságot, szorgalmat. Hiába laktak bennük új telepesek, ezek is mind-mind átlényegültek lélekházzá.

Fölmentek a szegények lakta Hegy utcába, lankákon, görbületeken, kanyarokon, meredek udvarokon, egymáshoz ragasztott fecskefészek-házakon ámuldoztak újra és újra, mindig akadt felfedezni való, s ők ketten nagyon értették és értékelték ezt az egészet, voltak ebben hagyományaik, megalapozott ismereteik. Újból elgondolták, hogy az itt lakók a hegyen át hogyan juthattak el a bányához, merre vezettek a régi utak, s hogy biztosan voltak kanyarokat levágó rövidítő ösvények is át a bozóton, vagy a gazdagok gyümölcsösein. Szerették ezt a falut, s időnként szükségét érezték, hogy ide látogassanak. Elzártsága, körülkerítettsége védte a túlzott látogatottságtól, átmenő forgalomtól. Még megvolt egy vasúti sínpár, s a faluba kanyarodó útnál a sorompó is, amiből tudni lehetett, hogy hermetikusan azért nincs lezárva minden; katonák, detektívek, pecsétek, engedélyek, betanított kutyák sűrűjén át még ki lehet menni a hajdani szomszéd falvakba, amiknek közös gyűjtőnevük már az volt, hogy HATÁRONTÚL, vagy egyszerűen KÜLFÖLD. A falu magasabb pontjain megállva körbe lehetett mutatni a messzeség felé, és néven nevezni a leszakított településeket, ilyenkor szinte érezték a lelkek légbeli áramlását: elvágyódások, honvágyak keresztezték egymást, s az asszony a LÉLEKTEMPLOM, LÉLEKHÁZAK után a falut is megnevezte: LÉLEKFALU, hiszen a kitelepítettek javarészt lélekben még itt időztek.

Az asszony emlékezett egy magányos nagy barangolására, amikor a mámoros egyedüllétbe úgy belefeledkezett, hogy túlment az erdőn, mindenféle bozótokon és vizenyőkön, gyümölcsösökön bóklászott át, s valamiféle gabonával bevetett nagy földterület mellett megállva hosszasan bámult egy fára, a zöldellő gabonatábla közepén egyenesen álló egy szem fára, a fa messze volt, kérgének rovátkái, levelének erezetei nem látszódtak, nem ismerte a nevét, de állt vele szemben, és érezte, az élőlénynek rendeltetése van, de hogy mi, azt nem tudta megfejteni. Mért hagyták ott a gabonatábla közepén, miért kerülgetik traktorral, kaszával? Lombja nem volt akkora, hogy hűvöse alá ülhessenek, meredeken, egyenesen szökött az égbe. Mire tesz ez a fa magamagával felkiáltójelet? Az asszony akkor és azóta is érezte a jelzés fontosságát, a jelzések jelzésének bonyolultságát; megfejtésre várva maradt benne a fa, ősszel, tavasszal, télen is állt a maga kora nyárias zöld derűjével, kimagasodva a vetések zsengébb zöldjéből.

Amikor az asszonynak a faluban eszébe jutott a napéjegyenlőség, hirtelen úgy érezte, megfejtette a fa titkát, legalábbis az egyik titkát: végig kell menni az erdőn, az utakon, a tocsogókon, át kell vágni az érett gyümölcsű magánkerteken, meg kell állni a gabonatábla melletti csapáson, s megkeresni azt a pontot, amelyből az egyenesen húzott vonal érinti a fát, s hosszabbításában 17 óra valahány perckor lebukik a nap. Az a pont lesz az ORIGÓ, s a fa a jel, a jelzések jele, amely egész évben mutatja, kiabálja, hogy létezik kiegyenlítődés, van olyan, hogy a nappal egyenlő az éjszakával, van ráktérítői egyensúly.

A kora nyári kép a selymes zöld gabonából érdesebb zölden fölmagasló fával – valahol jóval a falun túl, erdők, gyümölcsösök, bozótosok takarásában – hatni kezdett, mint láthatatlan mágneses erő, s az asszony elindult, hogy megtalálja, ráleljen még 17 óra valahány perc előtt, mert egyes-egyedül ez ennek az egész kirándulásnak a tétje, s a kiránduláson túl az egész napfordulós napnak, s talán a tavaszi napfordulóig elkövetkezendő sok hosszú hónapnak. Az erdei úton hátraszólt, hogy menjünk, menjünk még, s közben éberen figyelt, mivé váltak a nyári zöldek, tudta, hogy a selymes gabona közben szúrós sárgára érett, s régen lekaszálták, a fa érdesebb zöldje barnára vagy sárgára változott, az is lehet, már csupaszak az ágak, annál gyönyörűbb lesz, ha a lebukó nap hátulról, alulról vörösen belekap, meg kell még keresnünk az egyetlen lehetséges pontot, ahonnan nézve érvényes a látvány: a fa jobb és bal oldalán, a kopasz vagy rőt levelű ágakon egyensúlyban lebeg az éjszaka s a nappal: gyorsan tovatűnő libikókás játék.

Épp szólni akart: ha lehet, menjünk kicsit gyorsabban, amikor férje azt mondta, ne menjünk tovább. Hátra fordulva kérlelni kezdte, nagyon-nagyon erősen kérlelni. Ismételten, szinte könyörgően, érezni lehetett, a kérésnek tétje van, és annál erősebb lett az ellenállás: mert minek ilyenkor erdőben, bozótosban, vizenyőkön caplatni, amikor már a nappalok is rövidülnek, visszafelé aztán ránk sötétedik, ilyenkor már mások a viszonyok, mint nyáron, s errefelé különben is gyanús a mozgás sötétedés után. Az asszony még kért, így máskor sohasem szokott, s mondta, hogy hiszen még teljesen világos van, s jó darabig még naplemente után is világos az ég. A fát, az origót, a horizontig hosszabbított egyenest, az abszolút Nyugat-pontot, s a fa körüli éjszaka–nappal libikókát nem mondta, ilyesmit normális ember nem mond.