„Minden valóságos élet – találkozás”

(M. Buber: Én és Te)

A parkban lámpatestek,

kavicsos ösvény, bronzszobor,

kopott padok, szál kopjafa,

néhány virág, egy-két bokor,

és fák is vannak. Ha fúj a szél,

mind egy ütemre ringanak.

– Én is itt vagyok egy padon

az indigókék ég alatt.

Nem mozdulok. E földöntúli parkot

időtlen idők óta nézem.

Így létezünk: színek és árnyak,

festett valóság élőképen.

A fák szétszórtan. Egy platán

a többiek közül kiválik,

lombjával biccent, előrehajol,

foltos törzsén a kéreg hámlik.

Nem egy fa már a többi közt,

akikhez nincs közöm –

valami végleg változott,

és megszűnt a közöny,

amellyel letapogat, felmér,

leltárba vesz mindent a szem,

és megállapít, besorol,

kartotékoz az értelem.

Ülök, meleg szobor, a pad

kinyújtott tenyerén,

a pillanatot elfogom,

örökre az enyém.

Minden felismerés

megváltoztat, felébreszt.

A platán elindul felém,

lépteink összeérnek.