Liget.org   »   2013 / 6   »   Kovács Gábor  –  Politika, civilizáció, természet – Bibó István és az ökológia
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2749
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

I. A probléma

 

Bibó nem sorolható a zöld gondolkodók egyébként igencsak heterogén táborába. És mégis: írásait forgatva nem tudtam szabadulni egyfajta déjà vu érzéstől: van valami, ami az ökológiához köti. Amikor 2011-ben, a százéves évforduló miatt is újraolvastam, sejtésem még erősebb lett. Ám amikor megpróbáltam módszeresebben foglalkozni a témával, kételkedni kezdtem: egyáltalán van ilyesféle vonzalma Bibónak?

 

Olyan megközelítést kerestem, hogy egyértelmű legyen a hipotézis bizonyítása vagy elvetése. Mindenekelőtt a bibói gondolkodás kontextualizálása látszott szükségesnek. Bibó István magyar politikai gondolkodó volt: a kínálkozó kontextus tehát a magyar (politikai) eszmetörténet. De vonatkoztatási keretnek ez így túlságosan tág: bizonyos időbeli koordináták megadásával igyekeztem szűkíteni. Bibó élete a magyar történelem három korszakán ívelt át: 1911-ben, az Osztrák–Magyar Monarchiában született, fiatalkorát a Horthy-időszakban élte, s minthogy 1979-ben halt meg, jócskán szerzett tapasztalatokat a létező szocializmusról. Intellektuális szocializációja a két világháború közötti időszakban történt. Vitatkoznak, milyen mértékben változott gondolatvilága, de abban konszenzus mutatkozik, hogy a második világháború végére tartalmában és fő irányaiban kikristályosodott. (Nem sugallnám, hogy Bibó ezután érdemben nem reagált az intellektuális kihívásokra: azt viszont igen, hogy válaszait a két háború között kiformálódott eszméi határozták meg.)

 

Gondolatmenetem keretéül tehát a húszas-harmincas évek magyar eszmetörténetét választom. Csakhogy ez még mindig túlságosan tág. A korszak magyar áramlatai közül Bibó a népi mozgalomban találta meg szellemi otthonát, s élete végéig ragaszkodott hozzá. Erről tanúskodik a hetvenes években felvett életútinterjú-sorozat, illetve az ugyancsak ekkor született kismonográfia terjedelmű Borbándi-levél.

 

Persze a magyar népi mozgalom is rendkívül heterogén volt, így bajosan töltheti be a szükséges keret funkcióját. Segíthet néhány név – például Erdei Ferencé, a fiatalkori baráté, aki nemcsak „bevitte” Bibót a népi mozgalomba, hanem akinek műveit a fiatal Bibót ért meghatározó jellegű impulzusok között kell számon tartanunk. A másik név Németh Lászlóé, akinek Tanúja – Bibó egykori leveleinek tanúsága szerint – szellemi tájékozódásának fontos forrása volt. A harmadik Hajnal István, akinek történelemszociológiája meghatározta a bibói politikai gondolkodást. Hajnal nem volt a népi mozgalom tagja, de a történelemszociológiájáról írott nagy ívű és alapos Erdei-tanulmány – kétségkívül a legértőbb kortárs elemzés –, és Németh László méltatása is bizonyítja, hogy Hajnal koncepciója szorosan kapcsolódott a népi mozgalomhoz.

 

Tehát: Bibó István, Erdei Ferenc, Németh László, Hajnal István. Vajon Bibó életműve felől nézve van-e bennük közös nevező, ami az ökológiai gondolkodás-módhoz köti őket? Körvonalazható-e a magyar eszmetörténetben olyan ökológiai (meta)narratíva, amely a két világháború közötti periódusba nyúlik?

 

 

II.  Az ökológiai dobozok

 

Különbséget kell tenni az ökológia fogalmának leíró-természettudományos és normatív jelentése között. A két szint már Haeckelnél, az ökológia egyik alapítójánál is keveredett. Természettudósként úgy vélte, az ökológia feladata az élő szervezetek és környezetük közötti kapcsolatrendszer törvényszerűségeinek vizsgálata.

 

A biológiából indult ki, de új etikai világképet formált.

 

Az ökológiai témák iránti érzékenység igen erős volt a századvégi német kultúrában. Németországban a fin de siecle modernitásválsága egybeesett a bismarcki Második Birodalom gyors modernizációja által kiváltott krízissel; a kettő összekapcsolódott. A korszak német közgondolkodása a német romantika nézeteire támaszkodva, azokat továbbgondolva, a természet fogalmát – a kultúráéval szemben – középpontba helyezte. Az oppozícióból számos egyéb ellentétpár levezethető: organikus–mechanikus, kultúra–civilizáció, közösség (Gemeinschaft)–társadalom (Gesellschaft) stb.

 

A természetet etikai értékek forrásának tekintő szemlélet kezdettől paradox. Minden azon múlik, milyen természetképet konstruálunk magunknak.

 

A szociáldarwinizmus és Haeckel egyaránt a természetből kiemelt értékeket tette etikai kiindulópontnak. A szociáldarwinisták „természetében” azonban állandó élethalálharc folyik, a tépőfogak és karmok véres küzdelme az evolúció legfőbb hajtómotorja; a legrátermettebbnek bizonyuló faj képviseli a magasabb evolúciós szintet. Vagyis a szociáldarwinisták a struggle for life-ban, a túlélésért folytatott élethalálharcban vélték megtalálni az etikai normákat is. A másik megközelítés az együttműködő természet képéből legfőbb etikai elvként a kooperációt vezeti le.

 

A kétféle etikára különböző politikai ideológiák épültek.

 

Az ökológiai gondolat első virágkora a két világháború közötti időszak volt. Ekkor alakult ki az első – Anna Bramwell némileg átalakított kifejezését kölcsönvéve – ökológiai doboz, amibe rengeteg minden belefért. A doboz felirata: ’ökológia’, de sokfélét tartalmaz: kultúrkritika, hanyatlástörténeti narratíva, organicista társadalomkép, holisztikus szemlélet, technológiakritika, természetvédelem, a felvilágosodás elvetése, biogazdálkodás, a paraszti életforma regenerációja, nagyváros-ellenesség stb. Ezek a dobozban különböző arányban lehetnek: egyikből több van, másikból kevesebb, egyik-másik hiányozhat is. Kérdés: milyen elemeknek kell feltétlenül benne lenniük a dobozban ahhoz, hogy ráragaszthassuk az ’ökológia’-címkét? És az említett magyar gondolkodók betehetők-e?

 

A doboz-metaforából további lényeges kérdés következik: különböznek-e országonként az ökológiai dobozok? A válasz egyértelműen: igen. A két világháború közötti ökológiai doboz esetében különösen. Németországban volt a leggazdagabb a tartalma, és máshová jócskán kerültek innen tételek. Ami nem jelenti, hogy másutt csupán a német mintát adaptálták. Például Amerikának volt saját, a 19. századra visszanyúló ökológiai hagyománya. Gondoljunk az amerikai transzcendentalizmusra, amelynek Ralph Waldo Emerson és Henry David Thoreau a legnevesebb képviselői. A 20. századi amerikai ökológiai gondolkodás megalapozójának, Lewis Mumfordnak a munkássága a két világháború közötti korszakban bontakozott ki. Ekkor jelentek meg a környezet és technológia viszonyával, illetve a városnak a történelemben játszott szerepével foglalkozó első nagy munkái, jóllehet pályafutása az egész 20. századon átívelt. Mumford – aki anyja révén német származású – ismerte az első világháború utáni német ökológiai gondolkodást. Ám a teória, amit részben erre a német tradícióra támaszkodva munkált ki, jellegzetesen amerikai. A német ökológiai kultúrkritika autoriter vagy éppen náci felhangjai nála teljesen hiányoznak; a Jeffersonig visszanyúló amerikai demokratikus populizmus örököse ő, no meg a republikánus és pragmatista tradícióé.

 

A brit autochton ökológiai hagyomány részint a romantikus angol költészetbe – William Wordworth, Samuel Coleridge –, részint a viktoriánus romantikus antikapitalista gondolkodásba – Thomas Carlyle, William Morris, John Ruskin– eresztette gyökereit. Érdemes megjegyezni, hogy Carlyle felfogásának kialakulásában döntő szerepe volt a német hatásoknak, mindenekelőtt a schellingi transzcendentális filozófiának. Az első világháború után a brit ökológiai gondolkodás számos ponton támaszkodott a kortárs német koncepciókra: sok esetben ezt személyes kapcsolat is segítette vagy kiegészítette.

 

Az ökológiai gondolkodás második nagy, máig tartó korszaka – a második ökológiai doboz periódusa – az 1960-as években kezdődött.

 

Mivel Bibó István – s az őt inspiráló Erdei Ferenc, Németh László és Hajnal István – intellektuális szocializációja a két világháború közötti időszakban történt, bennünket mindenekelőtt az első doboz tartalma érdekel. A húszas és harmincas években az ökológiai gondolkodást meghatározta a sajátos szituáció, amely a 19. századi gazdasági–társadalmi–intellektuális kereteket összetörő világháború következménye volt. Németországban a háború utáni válság nagyítólencseként erősítette fel a századvégi modernitáskritikát; ami keveseket érdeklő elitista gondolati játéknak vagy ifjúsági szubkultúrának tűnt, most Zeitgeist-ként, általános korhangulatként jelent meg. Legismertebb és legnépszerűbb megfogalmazását a kultúra–civilizáció ellentétpárra épülő spengleri filozófiában nyerte el. A Nyugat alkonyának első kötete 1920-ban bestseller lett: a német olvasók úgy érezték, valami alapvetőről szól a könyv; közérthető és szuggesztív szintézisét adja a német kultúrkritikai gondolkodásból kinövő és a konzervatív forradalom eszmekörében maradó gondolatoknak. Jóllehet Spenglernél nincs kifejtett ökológiai koncepció, könyvének legfontosabb motívuma a kultúra és civilizáció kettőssége, a természeti és a mesterséges világ, organikus és mechanikus létszféra, lélek és szellem szembeállítása. A gondolat nem volt új: Hans Driesch, Haeckel egykori tanítványa, később heidelbergi, majd aberdeeni filozófiaprofesszor már 1909-ben megjelentetett egy könyvet az organikus élet filozófiájáról, Hans Klages pedig 1913-ban egy ifjúsági találkozón közreadta Der Mensch und das Leben című későbbi esszéjének ökológiai eszmefuttatásait.

 

A két háború közötti német ökológiai gondolkodás számos forrásból táplálkozott: sajátos egyvelege volt vitalizmusnak, biológiai ökológiának, életfilozófiának, kultúr- és technológiakritikának. Közös vonatkoztatási pontot jelentett a romantikus hagyományból táplálkozó felvilágosodás-kritika, amely az általánossal szemben az egyedit, a racionálissal szemben az irracionálist, a diszkurzív gondolkodással szemben az intuitív megragadást preferálta. Filozófiában mindenekelőtt az alany és tárgy szembenállásából kiinduló descartesi filozófiát bírálták. Az ember nem elszigetelt gondolkodó szubjektum – fejtegette Heidegger –, hanem világával együtt adott; mindig egy világban lakozó lény, akinek autentikus a viszonya a környezetéhez, s nem racionális-instrumentalista; csak az újkor századaiban, a létfelejtés következményeként változott mindez.

 

A modernitás-kritika nem maradt meg a filozófiai ismeretelmélet szintjén, kiterjedt a modern parlamentáris demokrácia elméletére és gyakorlatára is. A konzervatív forradalom élesen elutasította a szerződésekkel legitimáló, az individuumok összességeként felfogott liberális társadalomképet, amiből logikusan következett a parlamentáris demokrácia gyakorlatának elutasítása; ennek legismertebb képviselője Carl Schmitt volt.

 

A húszas-harmincas évek német gondolkodásában központi szerepet kapott a technológia problémája: a modern ember legfőbb jellemzője az általa teremtett technológiai apparátus, amelynek segítségével leigázza, tönkreteszi a természetet. Az egyébként is roppant heterogén német konzervatív forradalom képviselői – Spengler és Heidegger is ide sorolható – nagyon különbözőképpen vélekedtek. Voltak – például Ernst Niekisch –, akik a német romantika 19. századi hagyományát folytatva technofób nézeteket vallottak. Niekisch apokaliptikus víziójában a technológia erőszakot követ el a természeten, lépésről lépésre lebontja a természeti határokat, végül megsemmisíti az életet. A technológiai gépezet fűtőanyagát emberi testek adják, kenőolaja az emberi vér. A technológia démoni mivolta a háborúban mutatkozik meg a maga teljességében: a technológiai háború totálisan, gépies precizitással pusztít el mindent, ami organikus.

 

A tipikus választ Jeffrey Herf reakciós modernizmusként jellemezte. Az ide tartozó gondolkodók egyfelől elutasították a társadalmi és politikai modernitást, vagyis a racionális viszonylatokra épülő osztálytársadalmat és az egalitarizmus elvén nyugvó parlamentáris demokráciát, ugyanakkor igenelték azt a technológiai modernitást, amelyben a háborúvesztés következtében megingott német nagyhatalmi státusz visszanyerésének zálogát látták. A paradox gondolati pozícióban sajátosan keveredtek archaikus és modern elemek. Archaikus volt a társadalomkép: a rideg, kalkulatív és személytelen racionalizmuson nyugvó társadalmi viszonylatok helyett valamiféle modernizált kaszt- vagy hűbéri rendszert tartottak kívánatosnak, amelyben az elitet és a vezetetteket személyes viszonylatok kötnék össze. Úgy gondolták, a pénzarisztokráciát a személyes kiválóság alapján rekrutálódó új elitnek kell felváltania. Spengler szerint az új cézárizmus korában a pénz hatalmasságai lelépnek a színről, s helyükbe a föld és a vér hatalmát képviselő, a társadalomból organikusan kinövő új vezetőréteg lép. Az organicista társadalomkép ezekben a koncepciókban nem szükségképpen járt együtt antiindividualista kollektivizmussal: a leendő új elit legfontosabb erényeként – a romantika hősmítoszát felelevenítve – a heroizmus jelent meg.

 

A racionalizmus elutasítása és a modern technológia igenlése közötti ellentmondást úgy oldották fel, hogy a gépet nem a mechanikus ráció működéséből, hanem a feltaláló organikus-intuitív jellegű teremtő aktusából eredeztették. Ahogy Spengler írta: a gép a nyugati kultúra fausti lelkületének terméke, s mint ilyen a kultúra legfőbb jellemzőjének, a hatalom akarásának megtestesülése. A technológia a ragadozó állat biológiai sajátosságaként felfogott technika emberi megfelelője: a ragadozó zsákmánynak tekinti környezetét, s a technika (s persze a technológia) a zsákmány megszerzésének sajátos metódusa. A feltaláló-konstruktőr a fausti mágia örököse, aki nem a ráció, hanem mágikus formulák segítségével kényszeríti szolgálatra a föld szellemeit. Nem nehéz felismerni a szándékot, hogy a Weber által varázstalanítottként leírt modern világot újból megtöltsék varázslattal.

 

A technológia-koncepció azért figyelemreméltó, mert Spengler – miközben filozófiáját az organikus kultúra és a mechanikus civilizáció szembenállására alapozza – a technológia naturalizálásával fel is oldja természetes és mesterséges dichotómiáját. Spengler a maga korában korántsem állt egyedül ezzel a koncepcióval. Ernst Jünger – a 20-as évek német közgondolkodásának másik sztárfigurája a háborús generáció frontélményét szuggesztíven-expresszíven ellenállhatatlan természeti erőként ábrázolja. Jünger szerint a háború utáni világ átmeneti időszakban van: a polgár Gestaltját a munkás Gestaltja váltja fel. A pszichológiából ismert „Gestalt” szótári jelentése alak vagy alakzat; Jüngernél totalitás és egy korszaknak alakot adó forma. Történetfilozófiai értelemben minden korszaknak megvan a maga Gestaltja vagy formája, amely rányomja bélyegét az adott történelmi periódusra. A kialakulóban levő modern korszaknak sajátos formát a munkás Gestalt-ja ad, amely a munkást történelmi típusként jeleníti meg. A munkás a polgári individuumot váltja fel. A típus meghaladja a kollektívum–individuum ellentétet. Az egyes immár nem individuum, hanem típus. A típus maszkot visel, ennek pedig számos változata lehetséges, a gázmaszktól a nők sminkjéig. Az új korszak vezéreszméje nem a polgári korszak kiüresedett szabadságfogalma, hanem a háborús lövészárkokból ismert hősies realizmus. Aki ennek jegyében cselekszik, nem az egyéni biztonságot, hanem a veszély keresését tartja szem előtt. A halál, a vér és a föld közelségében a szellem keményebb vonásokat ölt, sötétebb formába öltözik; az egyéni élet leértékelődik. A technika a polgár számára kényelmet szolgáló eszköz, segítségével el is szigetelte magát az ősi elemektől. Az új világkorszakban lelepleződik az organikus és mechanikus szféra egysége; a technikai eszköz emberi szervként működik, természetes és mesterséges egybeolvad. Beköszönt a kiborgok ideje, a technológia segítségével megvalósuló totális mozgósítás korszaka.

 

A két világháború közötti német (ökológiai) kultúrkritikát az tette igazán problematikussá, ami utána következett: a weimari korszakot felváltó náci éra természetkultusza. És nem kerülhető meg a kérdés – sem a konzervatív forradalommal, sem a reakciós modernizmussal összefüggésben –, mennyiben tekinthető a nácizmushoz vezető patologikus német fejlődés egyik kórtünetének. Peter Hay, a nyugati ökológiai tradíció fő áramlatait tárgyaló könyvében fontosnak tartja, hogy kitérjen a fasizmus és az ökológia viszonyára; Anna Bramwell ugyancsak élesen kérdezi, lehet-e sajátosan német betegségnek tekinteni az ökológiát (legalábbis a két háború közötti változatában). Egy tanulmánykötet címe ennél is provokatívabban fogalmaz: Mennyire voltak zöldek a nácik? (A kötet borítóján légi fotó látható: vörösfenyőkből kialakított, közel kétszáz láb átmérőjű horogkereszt, valahol Brandenburgban. A csemetéket az 1930-as években ültethette el egy erdész, így fejezte ki a náci rendszer iránti elkötelezettségét. Az alakzat túlélte a háborút és a kommunista időket; csak a magasból volt észrevehető, kizárólag az őszi és a téli hónapokban. 1992-ben fedezték fel, 2000-ben kivágták a fákat). Persze, óvakodni kell az elsietett általánosításoktól – erre figyelmeztet az ökológiai gondolatkört fenntartásokkal kezelő Luc Ferry is. Mindenesetre a két háború közötti heterogén természetű ökológiai doboz tartalma erős affinitást mutat a totalitárius koncepciók iránt.