Liget.org   »   2013 / 6   »   Valachi Anna  –  Ödipusz a költészetben [1]
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2748
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

Mióta világ a világ, a nemzedék „mint komplexum” folyamatosan létezik, az ősi civilizációkban és a családtörténetekben éppúgy, mint a művészetekben. Fogalmi szinten azonban csak a huszadik század első évtizedeitől beszélünk a jelenségről, miután Sigmund Freud bécsi orvos, „a pszichoanalízis atyja” az ógörög tragédia-hős sorsa alapján Ödipuszról nevezte el fiú-centrikus fejlődéslélektani tételét, a testvérek közti rivalizálást pedig az utódlásért folytatott küzdelem hajtóerejének tekintette.

 

A Nyugat első generációjához tartozó írókban fokozott kíváncsiság élt az ember belső világa iránt, annál is inkább, mert folyóiratuk – Ignotus közvetítésével – a pszichoanalitikus mozgalom jelentős hazai fóruma volt. Elméletben jól ismerték az Én mindenhatóságát fenyegető tudattalan ösztönök működését, és ismereteiket műveikben is kamatoztatták. Saját lelkük mélyrétegeivel, önnön hétköznapi „tévcselekedeteikkel” azonban csak kevesen voltak tisztában. Ehhez nagyfokú önismeretre lett volna szükség, amelyet elsősorban azok sajátítottak el, akik a gyakorlatban is kipróbálták a terápiás célú lélekelemzést.

 

A harmincéves Babits Mihály A gólyakalifa című regényének egy hasadt lelkű, öngyilkosságba tartó fiatalember a hőse. A nyolc évvel későbbi, Timár Virgil fiában – tudatosan?, tudattalanul? – már arra is módot talált, hogy kifejezze lappangó ellenszenvét Ignotus iránt, akit cinikus, dekadens, zsidó származású polgári entellektüelnek ábrázolt Vitányi Vilmos újságíró figurájában. Újabb nyolc év elteltével – amikor Móricz Zsigmonddal együtt átvette a bécsi emigrációban élő, nála tizennégy évvel idősebb Ignotus szerepét a Nyugat élén – még a „legyőzött rivális” nevét is eltüntette a lap címoldalán szereplő impresszumból. Mi volt ez, ha nem politikai, emberi és ízlés-különbségekre visszavezethető generációs harci cselekmény, mely a helyzeténél fogva gyöngébb (mert távollevő) fél virtuális megsemmisítésével végződött?

 

Babits tehát – öntudatlanul – éppúgy „apagyilkosságot” követett el, mint azok, akik hamarosan az ő irodalmi mindenhatóságát kívánták megkérdőjelezni. Durva támadások addig is érték, elsősorban a „l’art pour l’art” jegyében fogant, elefántcsonttoronyba zárt, politikailag neutrális és életidegen irodalmi munkássága miatt. Arra mégsem számíthatott, hogy a lélektan rideg törvényei rajta is beteljesednek, s éppen ő lesz az apák és fiúk nemzedékváltó harcának „célszemélye”. Ha érezte is a lehetséges veszélyt, igyekezett tudatosan elhárítani. Vérbeli pedagógusként rendszeresen foglalkozott a nála jelentkező fiatal költők műveivel, s a tehetségesnek tartott ifjak verseit meg is jelentette lapjában. A Baumgarten-díj főkurátoraként azonban hiába igyekezett „objektív” szempontokat követni a testületi üléseken, a díjak odaítélésekor nem mindig sikerült palástolnia személyes rokon- és ellenszenveit.

 

A túlérzékeny, lelkileg könnyen sebezhető, ezért roppant hiú Babits – noha hithű katolikus volt – nehezen tudott megbocsátani „ellenségeinek”, s ide sorolta mindazokat, akik negatív hangnemben írtak róla. Mivel túl sok hódoló vette körül, nem számított arra, hogy „tanítványai” el is pártolhatnak tőle, s éppen ő lehet szemükben az a levitézlett „szellemi atya”, akinek kezéből erőnek erejével akarják majd kiragadni a lírai stafétabotot. Márpedig ez történt a harmincas évek elején, és az ifjaktól kapott legfájdalmasabb sebet éppen Juhász Gyula fölfedezettje, a huszonöt éves József Attila ejtette rajta, durva hangú pamfletjével.

 

Vajon miért születhetett meg ez a mérgezett tollal írt, különlenyomatban is terjesztett „tárgyi kritikai tanulmány”? A kapcsolattörténeti dokumentumok alapján úgy tűnik: Babits mellett a vele azonosított védenc, Illyés Gyula ellen érzett lappangó düh is belejátszhatott a bosszúszomjas iromány megszületésébe.

 

A huszonöt éves Illyés és a nála három évvel fiatalabb József Attila 1927 végén találkozott először a József körút és a Népszínház utca sarkán álló Simplon kávéházban, a bécsi emigrációjából hazatért Kassák Lajos és hívei törzshelyén. Ekkor már mindketten túl voltak avantgárd korszakukon. Illyés már nem szerkesztette az olvasói érdektelenség miatt megszűnt, aktivista szellemiségű Dokumentumot, József Attilának pedig tudomásul kellett vennie, hogy expresszionista mintára írt versei nem nyerték el Kassák tetszését. Mindketten Petőfi és Ady költészetbeli örökösének tartották magukat, de míg a Sorbonne-ról hazatért ifjabb költő anarchista volt, a párizsi munkáskörnyezetben eszmélkedő ex-emigráns Illyés „talpig álarcba takartan” a forradalmiság rejtőzködőbb változatát képviselte.

 

Egymást ösztökélő versenyszellem hatotta át kapcsolatukat, noha az idősebb költőt igencsak meghökkentette új barátjának legelső kérdése: „Hol lehet itt mecénást szerezni?” Illyés nem ilyennek képzelte a hallomásból már ismertnek vélt költőt. Ő maga viszolygott a társadalmi „deviánsoktól”, akik nem tudják/akarják megkeresni a létfenntartásukhoz szükséges anyagiakat – s éppen azért vállalt hivatalnoki munkát a Phőnix Biztosító Társaságnál, hogy ne legyen egzisztenciálisan kiszolgáltatva irodalmi munkásságának. Lengyel András találóan jellemzi a két költőegyéniség eltérő életvezetési stratégiáját: „Amíg József Attila, igazodva a számára adott szűkös lehetőségekhez, voltaképpen – polgári értelemben – csakugyan „eltartatta magát”, környezete, rokonsága és ismerősei kegyére hagyatkozva élte le egész életét, ám intellektuális függetlenségét lényegében minden körülmények között igyekezett megőrizni – Illyés éppen egy ezzel sok vonatkozásban ellentétes magatartást képviselt. Bár fiatalon a világ radikális elutasításának indulata lobogott benne, egzisztenciális függetlenségére pedig kezdettől külön gonddal ügyelt […], a napi életben óhatatlanul intellektuális igazodásra kényszerült, s pályája voltaképpen a korán jelentkező, gyors és tartós siker, valamint a folyamatos intellektuális ‚taktikázás’ kettősével írható le. Érdekes, hogy ez az ellentétes életstratégia már megismerkedésüktől kezdve jól kivehető mindkettőjüknél.”

 

A társakra, „fegyverbarátokra” vágyó József Attila azonban – talán az idősebb fiútestvér iránti régi vágyának engedve – jó ideig szemet hunyt különbözőségük felett, s gesztusai arra vallanak, hogy kezdetben idealizálta is a kapcsolatukat. Kettejük közül ő volt a féktelenebb és szeretetszomjasabb. Illyésnek rögtönzött verses dedikációjában – melyet 1928 tavaszán saját kezűleg írt be a Szabados dal című versével együtt a Nem én kiáltok kötetébe – szenvedésfedezetére hivatkozó „előjogait” éreztette barátjával:

 

Minket, Gyuszi, szeretni kell

s engem tán jobban s láthatóbban.

Ki vassal szerelmet mivel,

az földet mivel parasztsorban.

Mi föld vagyunk s ha meghalunk

minket nem is kell eltemetni,

de addig addig el kell minket

az Istenek elől szeretni.

Igy egymás nélkül kódorogva

fojtott dühünk az égbe száll –

s a fojtott düh az Isten lelke,

s az Isten földet nem kapál.

Szervusz, ölellek Attila

 

 

Talán épp ezekben a hetekben tették a szépet mindketten Vágó Mártának, s a vers azért íródott, hogy a kevesebbet nélkülözött fél mondjon le a házikisasszony kegyeiről a másik javára. S a „báty” lovagiasan át is engedte az udvarlás jogát szerelemre lobbant barátjának.

 

Illyés – aki József Attilához hasonlóan, maga is saját hangját és fórumait kereste ekkoriban – hamar túltette magát kezdeti ellenszenvén. „Attila ilyen, ilyennek kell szeretni” – gondolhatta, s barátságuk egymást inspiráló, problémátlan időszakában gyakran összejártak, költői tehetségüket is összemérték, játékos formában. „Négykezes” verseikről József Jolán számolt be öccséről írt, első életrajzában.