Liget.org   »   2013 / 6   »   Handi Péter  –  Átellenből
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2747
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

(MAGÁNKATASZTRÓFA)

 

Az általában láthatatlan melbourne-i vízóra-leolvasó kis cédulát hagyott a postaládában. Pár sorban üzent, hogy a ház vízfogyasztása a szokásos háromszorosára nőtt. Nézzek utána, mi lehet az oka. Nekem már az is gyanús volt, hogy a vízóra-leolvasó figyeli, és ennyire szívén viseli vízfogyasztásunkat. Néhány napra rá megérkezett a negyedévi vízdíj, s valóban, a szokásos összeg háromszorosa volt. Talán a vízművek és a vízóra-leolvasó összejátszik, valami van közöttük? Aztán kutatni kezdtem a ház körül, hol lehet csőrepedés, vízszivárgás. Csontszáraz volt minden, annál is inkább, mert hetek óta tartott a 35 fokos hőség és a több hónapos esőtlenség. Egyik reggel azonban mezítláb mentem a fürdőszobába, és talpam alatt meleg volt a csempe. Igaz, már a régi rómaiak is meleg vízzel fűtöttek – de hogy harmincezer kilométerre a Colosseumtól, az ausztráliai nyárban... A vízművektől postán is érkezett egy jóindulatú figyelmeztetés, ismételten felhívják a figyelmemet a nagy vízfogyasztásra, és tettre ösztökéltek.

 

Kihívtunk hát egy vízvezeték-szerelőt. Alaposan körül is kémlelte a házat, csövezést, s megállapította, hogy valahol „elmegy” a meleg víz, de hogy hol, azt nem tudja. Viszont riasztotta a „vízlelő” szakembert, aki huzalokkal és egy porszívóhoz hasonló műszerrel többször is végigszántott a házon. Közölte, hogy körülbelül lokalizálta a szivárgást, de nem tudja pontosan, hogy a csőben hol található a repedés. És elment.

 

A vízvezeték-szerelő azonban maradt és megoldást keresett. „A melegvíz-csövek – töprengett hangosan – a ház beton-alapzatában futnak. Ahhoz, hogy hozzájussak a meghibásodott cső-részhez, két helyen oldalfalat kellene bontani és belefúrni a betonba. Érti ezt?” Már hogyne értettem volna! Gyerekként átéltem a bombázásokat, a második világháborút. Az ausztrál szerelő ezt nem tudhatta. De hát hol a víz? – faggattam. – Az a rettentő sok víz? Azt mondták, 48 liter óránként! Hová csurog, hol gyűlik össze, merre áramlik? Hol a nyoma? Egy szakállas szerelő ilyenkor, tanácstalanságát kifejezve, a szakállát simogatja, csakhogy az én borotvált arcú szerelőm kertelés nélkül azt mondta: „nem tudom”.

 

Felhívtam a biztosítót.

 

„Mekkora kárt okozott a víz?”

 

„Egyelőre nincs kár – magyaráztam. – De lesz. Falat kell bontani, betont fúrni...”

 

„Csak vízkár esetén fizetünk” – hallottam a hangot a vonal másik végén, és úgy éreztem, az ügyintéző mosolyog közben. Vizünk azonban álnokul cserbenhagyott, nem méltóztatott föltörni, nem öntötte el a házat, hogy a biztosító szabályosan állja a költségeket. Eszembe jutott az a kaliforniai hálószoba, amely lakójával együtt egy éjszakán a mélybe süllyedt, eltűnt; ki tudja, hátha egy megrekedt, és tengerszemmé dagadt vízáradat okozta a jelenséget...? Nehezen aludtam el.

 

A vízvezeték-szerelő (én egyre csak ritmizáltam, hogy bádogos- és vízvezeték-szerelő) mégiscsak talált megoldást. „Hagyjuk a fenébe a kutatást! – indítványozta. – Elvágom a melegvíz-tartályból induló csövet, átvezetem kívül a házfal mellett, és bekötöm a vizes helyiségekbe.”

 

És lőn.

 

Magántörténetemmel azonban nem egy humoros epizód ábrázolását igyekeztem előkészíteni, hanem két, merőben különböző gondolatmenetet szeretnék megvilágítani: az egyik a közép-európai ember örökölt gyanúja, hogy miért nem jó a vízműveknek, ha valaki sok vizet használ, hiszen a nagyobb vízfogyasztás több bevételt hoz. Ez látszólag ellentmond annak, hogy a nyerészkedés örök és alapvető tulajdonság. A vízművek nem jótékonysági intézmény.

 

Csakhogy az ausztráliai vízszolgáltatás egészen másképp problémás. Néhány éve kezdték – több billiós költséggel – a tengervíz sótalanításának és tárolókba vezetésének gigászi programját. Mi lehet az oka, hogy az intézmény óva int attól, hogy hozzájáruljak befektetési költségeihez? Olyannyira, hogy leolvasójával figyelteti, mennyi vizet használunk? Mintha egy ruhaboltban, ahol három öltönyt vásárolnék, az eladó kettőről lebeszélne...

 

De éppen a víztározók léte magyaráz. A földrészen az ellátáshoz szükséges vizet nem a folyókból, hanem az esővízből nyerik. Victoria állam például négy nagy esővíz-tárolóban gyűjti az ivóvizet, s ha évekig tartó szárazság van, a tárolók leapadnak. A vízművek nem eladni akarja a vizet, hanem folyamatosan szolgáltatna. Érdeke, hogy minél kevesebb vizet használjon a polgár, hogy spóroljon. A kereskedelmi és ökológiai elképzelések közötti szakadék csak lassan keskenyedik.