Liget.org   »   2013 / 6   »   Bene Zoltán  –  Másképpen
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2745
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Miután átkutattam az egész lakást, bekukkantottam minden sarokba, az ágy alá, a szekrényekbe, a komódba, a szennyestartó kosárba, a panellakástól annyira idegen, ám számomra oly kedves emlékeket idéző gigantikus, antik íróasztal legeldugottabb zugaiba, a zakók zsebeibe, a cipőkbe, a gatyák közé, az összecsukott laptopba, az üres vázákba és poharakba, az eszcájgos fiókba, s föl sem tudnám idézni, hová még, végül a konyhaasztalon – ahol, ebben tökéletesen biztos vagyok, legalább ötször keresgéltem már – egy cetlit találtam. Ismerem a volt férjem kézírását. Kétség sem férhet hozzá, hogy az övé: ideges, kusza betűk, lefelé kanyarodó sorok.

 

 

Rossz a hangulatod, a kutyád szorongva figyel. Még jóformán haza sem értél, már érzi, érti, tudja, valami baj van. Fogalmad sincs, miként lehet ennek az ártatlan kis állatnak ilyen kifinomult érzéke. (Hetedik? Hányadik?) Az ártatlanság tudatlanság, írta Kierkegaard, tudatlanság és semmi, s éppen ebből a semmiből következik az alattomos félelemérzet: nincs mivel harcolni, nincs mivel küzdeni, ergo bármikor bármivel kénytelenek lehetünk – innen a szorongás. Viszont a kutyád szorongó aggodalma nem saját magából fakad, nem a tudatlanságából, hanem belőled, a te pszichédből és a kutyádban gyökerező mély tudásból, mely tudás tárgya te magad vagy… No, persze, bárki mondhatja, a kutyád csak egy kutya, egyszerű, keverék eb, oktondi jószág, sokak szerint lelke sincsen... Akkor mégis, honnan érzi meg? Miképpen tudja azonnal? Leülsz, vakarod a nyakát. Megnyugszik, csak a tekintete különös kissé, a szemfenéken marad kevéske hamu.


Te nem érezted meg. Süket érzékkel (hányadikkal?) álltál, hosszan beszélgettél régi barátoddal, hülye vicceket sütöttél el. Észre sem vetted az árnyékot. Mikor végül elmondta, hogy meghalt az apja, nem győztél elnézést kérni, meaculpázni. Eső után köpönyeg. S még akkor is csak magaddal voltál elfoglalva, saját otrombaságod bántott, a barátod gyászára alig-alig jutott energiád. Bezzeg a kutyád, gondolod, bezzeg ő! És jól gondolod. Ha megorrontja (és meg!), hogy gondokkal küzdesz, a kedélye nyomban elborul, lehetett bármilyen vidám előtte, történhetett akármilyen csudajóság vele, menten elkomorul, ha te el. Ködképek a láthatáron, gondolod. Talán könnyes a szemed, talán az arcodat nyalja éppen egy érdes kutyanyelv. Ha könnyes, csak remélheted, hogy a barátod gyászában osztozol ilyen módon, utólag, tompán, a távolból. Ha nyálas, hát újfent csak a kérdés: hogy a fenébe érzi meg, tévedhetetlenül, azonnal? És te hogy a fenébe nem? Ösztönösebb nálad, ez egyértelmű, s ez lehet éppen jó is, baj is. Hol ez, hol az, ki tudja, mikor melyik…


De mellébeszélsz, mellégondolsz, félreviszel! Adott egy ember, akihez közöd van, végtére is a barátod, és mégis olyan idegenül viselkedsz, mint egy tárgy, egy kesztyű vagy egy sapka, foszlott huzatú kanapé a nappaliban. Nem érzed meg a bajt, ha kiböki a szemedet, akkor se látod. Az egyik oldalon te, a másik oldalon ő. Nem, nem jó így. Inkább: egy gömbben te, egy másik gömbben ő, egy harmadikban egy harmadik. És így tovább. Gömbök, vagy inkább buborékok lebegnek, lézengenek a létben… Te az egyikben, ő a másikban, a volt nejed a harmadikban, a lányod a negyedikben, és nincs kapcsolat, nincs átjárás, nincs kötelék. Ami van, az csak fantazmagória, álom, fantázia, átmeneti érzéki csalódás. Egy kutya erősebben kapcsolódik hozzád, mint te bárkihez – önmagadon kívül…


 

Ennyi állt a cédulán. Kétszer is elolvastam, másodszorra a szájam is mozgott. Nem is tudtam, hogy kutyája van, ez jutott eszembe először. És nem is leltem kutyára utaló jelet a lakásban, ez volt a második. Ezen kicsit eltűnődtem, aztán hirtelen támadt, érthetetlen dühömben a zsebembe gyűrtem az egész zavaros, lilaködös firkálmányt. Újra megnéztem a gigantikus, antik íróasztalt. Hajdan az apámé volt. Én hoztam a házasságba, s a válás után én hagytam neki. Annyira akarta, ahogyan egy gyerek a különleges játékra, úgy vágyott rá, szinte pitizett érte.

 

– Itt, kutya? – kérdeztem, minden egyes hangot szépen artikulálva, s ettől valahogy lehiggadtam. – Ismerem a volt férjemet jól, nem az az állatbarát fajta…

 

Még egy pillantást vetettem az íróasztalra, azzal hazamentem. Többé nem kerestem nyomokat, nem kutattam utána. Azóta sem tudom, hová lett. A cédulát két nappal később átadtam a nyomozóknak – nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Ennek fél éve már. A lakásába tegnap beköltözött a lányunk. Ha egyszer mégis előkerül, hazajön hozzám, addig így lesz a legjobb.