Liget.org   »   2013 / 6   »   Inczédy Tamás  –  Én, te, ő, mi, ti, ők
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2740
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Én nem én vagyok:

te sem vagy ő

ők sem ezek

E. Waugh

 

Itt ülök a konyhaasztalnál az anyai nagyapámtól kapott bolyhos papucsban, meg az apai nagyapámtól kapott műszálas jégeralsóban – egyedül. A csönd lassan-lomhán csirizzé köt körülöttem, nem törődve azzal, hogy engem is beleragaszt ebbe a makacs éjszakába.

 

Gondolataimmal küzdök olyanformán, mint egykor az a bizonyos lovag a szélmalmokkal. Mert ma feltárult előttem családunk végtelen krónikájának két, eleddig számomra ismeretlen epizódja. Ezeket próbálom most valahogyan beszuszakolni agyam valamelyik rekeszébe, de sehogyan sem tudom eldönteni, vajon olyanba tegyem-e, ami majd alkalomadtán kéznél lesz, vagy zárjam inkább egy félreesőbb fiókba, és kulcsát messzire hajítsam. Mindegy, belevágok átgondolni az átgondolandót!

 

A család két ága egyesül bennem: apai ágon a magyar arisztokrácia büszkesége, anyai ágon a jómunkásember szilaj ösztönei. Szüleim a hetvenes években találkoztak és habarodtak egymásba, amikor még udvarolni kellett egy lánynak, aki persze kérette magát. Amikor még nem az jelentette a kölcsönös szimpátia első bizonyosságát, hogy számot cseréltek a fiatalok, vagy visszaigazolták egymás létezésének tudomásulvételét egy virtuális világban. Ilyesmi akkoriban, ugyebár, nem létezett. Hús-vér emberek voltak, és ha egy randevú meg volt beszélve, akkor az meg volt beszélve. Ha meg nem volt megbeszélve, akkor nem volt megbeszélve.

 

A dolgokat akkoriban is nyélbe ütötték, csak másképp jutottak el odáig.

 

Anyámat apám annak rendje és módja szerint kérte fel egy bálon, és ennek csak a sokszorosan közvetett, már-már mellékes, vagy később inkább logikus következménye lettem én. Mindezzel eddig is tökéletesen tisztában voltam. Jöjjön most az újdonság:

 

1. számomra korábban ismeretlen momentum röviden: Ma tudtam meg, hogy kékvérű apai nagyapám – akitől génjeim 25%-a mellett ezt a jégeralsót is kaptam – annak idején megtiltotta fiának az esküvőt.

 

Aztán persze rá kellett döbbennie, hogy a hetvenes évek példátlan pimaszsága egy újabb fronton nyert ütközetet őellene. „Ki látott már ilyet?” Ez nagyapám egyik kiszólása, mikor valami olyan dologgal fut össze, amit nem helyesel. Soha nem éreztem megfelelőnek ezt a mondatát. Szerintem ugyanis igen távol áll attól, amit ő ki szándékozik fejezni vele. Mert hogy nemtetszését akarja szavakba önteni, az bizonyos. Persze nyugodt szívvel félre is érthetném. Rajtam ugyanis – azt hallva, hogy „Ki látott már ilyet?” – kíváncsi várakozás lesz úrrá. Hiszen minden kétséget kizáróan pillanatokon belül valami szenzációs újdonsággal találkozhatok majd. Valami paradigmaváltó gondolattal, talán a távoli jövő egy szeletkéjével, valami olyannal, amit az emberiség korábban legmerészebb álmaiban sem remélhetett. És azt hiszem, adott szituációban többnyire épp ezt a valamit kifogásolja apai nagyapám.

 

Igen, ő attól tart, amiben én reménykedem – és kiábrándultam abból, amihez ő makacsul ragaszkodik. Végeredményben tehát génállományunk 75%-a mellett a megközelítésünk különbözik. És különböző irányból ugyanarra a dologra tekintvén – ha az adott eset tárgya történetesen nem forgástest – ennél nagyobb különbséget nem is találhatnánk.

 

2. számomra korábban ismeretlen momentum röviden: Ma azt is megtudtam viszont, hogy mikor anyám hazavitte apámat bemutatni a szüleinek, anyai nagyapám félrehívta őt, és a következő tanáccsal látta el lányát: „lányom, hagyd ott ezt a palit, amíg lehet”.

 

Évekkel később ugyanez a nagyapám tanított meg járni. Cukorkákat rakott le tőlem tisztes távolságra, és ez épp elég motivációnak bizonyult pelenkás önmagamnak, hogy néhány óra alatt sikeresen lemásoljam azt a csodás folyamatot, aminek abszolválásához valamikor a történelem előtti időkben majmok generációinak hosszú sorára volt szükség.

 

Bármikor, mióta eszemet tudom, ha anyai nagyapám szeme láttára elbaltáztam valamit, mindig azt hallottam tőle: „süsd meg!” Ettől többször felvidultam, mint nem. Csak később döbbentem rá, hogy ezzel a két szóval ő nem csupán egy gorombaságot kendőzött el gyermekfülem elől; hanem egy üzenetet is mellécsomagolt: süsd meg, és lakjál jól vele! Magyarán vállaljam a hülyeségeim következményeit.

 

Nos, közvetve ugyan, de ettől a két embertől, ettől a két homlokegyenest eltérő univerzumtól örököltem génjeim 50%-át. Azaz kissé sarkítva: a fele Én, Ők vagyok – vagyis Mi vagyunk. Összességében túlságosan suta mindez, és agyam fogaskerekei belecsikordulnak a gondolatba. Nem foglalkozom vele, hajtom, erőltetem tovább a gépezetet, mert most már muszáj megfontolnom, hogy milettvolnaha, de ekkor valami elpattan – elpattan és elementáris erővel ránt magával egy rendkívüli pillanat, melyben a világ szemem láttára gubancolódik önmagába – felfedve előttem miként ér össze minden mindennel. Annyira magától értetődik most, én, te, ő, mi, ti, ők, tér, idő, élő, élettelen, sőt, a sosemvolt dolgok is: minden Egy.

 

Szeretnék örökre itt maradni ebben a varázslatos bizonyosságban, ahol nincsenek miértek. De ez a vadonatúj érzethalmaz lassan homályosodni kezd köröttem, vattacukorrá lesz, aminek lassan az utolsó édes pamacsa is szertefoszlik. Hamarosan egészen felocsúdom az iménti váratlan élményből. Homlokom verejtékes, szívem hevesen ver és fogalmam sincs arról, hogy mióta ülök itt a konyhaasztalnál az anyai nagyapámtól kapott bolyhos papucsban meg az apai nagyapámtól kapott műszálas jégeralsóban.