A fákról beszéltem, azt hiszem, sosem

értettem őket igazán. Mert suttognak, folyékonyan

érvelnek, ezt hallom, de közben nem látom

arcjátékukat. Mert tanácstalanul széttárják karjukat,

vagy szigorúan összevonják szemöldöküket,

ezt látom, de nem hallom tapintatos, vádló

szavaikat. Kérdőre vonnak, úton-útfélen megállítanak.

Igazuk van, ezt érzem, de nem értem meg igazán.

Erről beszéltem, és szomorúan bólogattál, mintha

érvelésem lelombozott volna, de tudtam: egyáltalán

nem érted, amit mondok. Mert hallgatsz ugyan,

de arcizmaim rándulására nem figyelsz eléggé.

Mert csodálkozva bámulsz, akár egy öreg,

szúette szekrényt, de nyikorgó szavaim mélyén

nem hallod a csendes fenyegetést. Igazam van,

ezt érzed, mert nem értesz meg igazán.

A viszony kölcsönösség, tettem még hozzá, és hogy

mindezt példázatnak szántam. Aztán kikönyököltem

az ablakon, mert már nem voltál sehol, holott

távozásod fel se tűnt. Éjszaka lehetett, azt hiszem,

odakint nem látszott szinte semmi. Se a házak,

se az út, csak a fák egybemosódott, fekete lombja.

Csak a sűrű, sötét erdő, amiben eltévedt az isten.