Liget.org   »   2013 / 6   »   Asztalos András  –  Valami szépről
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2738
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Mondhatta volna akár Sztavrogin is:

„a tényektől nem látni a valóságot.”

De láthatjuk-e a szépség valóságát,

ha az nem tényszerű?

Talán. Nyilván. Mégis. Reméljük.

Reméli az olvasó és a lírai én, te, ő,

mi, ti, ők, hogy a szépség fényszerű.

 

Fényeink utáni iramodás – gondolja

a lírai én alteregója, aki a postán

elsőbbségi boríték helyett ajánlottat kért,

felbosszantva ezzel a postás kisasszony

potenciális lírai ő-jét. A késő esti postázás

meglepő fordulatai az elgyötört, nyúzott,

önmagával megzabáltatott, tekintet nélküli

embersorok szótlan vagyis reménytelen

várakozásában.

 

 

Persze, nem mind reménytelen, ami szótlan.

És nem mind reményes, ami hangadó.

A lírai én alteregója megszédül, most mintha

erősebben, tízévnyi szédültsége nyomorában:

a nem látás nyomor; a hamis látás nyomor;

a szürkehályog nyomor; a hazug látás nyomor.

A másnak látás és a parancs látás is nyomor.

Nyomorult emberek szétfolyt szemmel fényért

szimatolnak, fényért szűkölnek, fogatlanul,

körömtelenül az alkonyi tévutcák nyomorvárosában.

 

Állítólag tavaszodik.

Egyre nehezebben és kényszerűbben.

Mintha a tavasz el akarna maradni.

Itt-ott előmerészkedik valami hóvirág

a szemgolyókkal trágyázott saras iszapból.

Egy-két rekedt rigó is próbálkozik.

A kiszáradt koponyacsarnokok süvítő

embernyomán közömbösen megcsillan a napfény...

 

„Szép” – gondolták magukban a rutinos rovarok,

majd serényen tovairamodtak.