A határok halványulását és élesedését figyeld.

Az idézetben minden mondat egy-egy bekezdés: a szöveget versnek tekintem. Mert más lenne, mást mondana, ha a mondatok egyetlen tömböt alkotnának. Itt minden egyes mondat kicsit külön áll a többitől – így lesz „egyes” mondat. Nemcsak pont zár le egy-egy – legtöbbször összetett – gondolatot, hanem a mondattal a bekezdés is véget ér; ahogy szememmel a következő mondatra ugrom, új bekezdésbe ugrom: a szöveg mindig újra kezdődik. A formán is látom: a szöveg nem törekszik teljességre, töredékekre, részekre osztja magát, mint fa az ágait. Így nemcsak leírás, hanem dráma is: egy-egy bekezdést egy-egy új szereplő megszólalásaként hallhatom. A szereplők már-már egymás szavába vágnak. Zaklatottan vitatkoznak. Ez a szöveg nemcsak leír. Történik is.

„Ne próbálja az ember a viszony értelmének erejét elvenni: a viszony – kölcsönösség”. Olvasható végkövetkeztetésnek. De a tanulság voltaképp már a kezdet kezdetétől velem van, hiszen a szöveggel az első mondat olvasása során kialakítottam valamiféle viszonyt: szükségszerűen történt így. Mert én nem közvetlenül a fával szembesülök; nekem a szerző szövegében keletkező, formálódó, alakuló fával van dolgom, amit az értelmemmel legalább annyira nézek, mint a szememmel. Az ő fája nekem kezdetben csak szövegében létezik, ami először betű, szó, szóköz, pont, mondat; ha hangosan mondom: hang, dallam, ritmus. Sőt, magyarul még „messzebb van a fától”, mert a német szöveg fordítása, s az egymást kihívó szóképek minden nyelvben más-más vonalak mentén indáznak szét. Milyen más volna, ha a szerző mellett állnék, és ugyanazt a fát néznénk mind a ketten! Ekkor is jelentős különbségekkel fognánk fel, amit szemlélünk, de az elém táruló kép közvetítettsége csökkenne. Így, amint lassan átélem, amit a szerző mond, egyszerre van könnyebb és nehezebb dolgom, mint neki. Könnyebb, mert talán inkább hihetem, hogy az ő játékszabályait követve különböző látószögeink folyamatosan közelednek egymáshoz. Nehezebb, mivel csak rá hagyatkozhatom; nekem nincs külön kulcsom ahhoz a – talán Éden – kerthez, amiben ő szemléli fáját. Szegényebb vagyok: sohasem tudhatom biztosan, értem-e, mit beszél. Gazdagabb vagyok: neki csak egy te van, a fa. Nekem két te adatott, vagy két ő, vagy egy te és egy ő. Igen: leginkább egy te és egy ő, de hol a beszélő a te, és a fa az ő, hol a beszélő az ő, és a fa a te.

„Egy fát szemlélek”: az egyetlen igazán egyszerű mondat a szövegben, csupán leír egy tevékenységet. Hétköznapi tevékenység? Ahogy vesszük. Nem: „megpillantok egy fát”, nem: „láttam egy fát”. Ha fát szemlélek, azt már szemem és elmém tárgyává tettem, tudatosan. Hogyhogy tudatosan? Úgy, hogy nemcsak a fát látom, hanem magamat is, amint a fát nézem, két perspektíva között ugrálok: az egyik csak a fát látja, a másik a fát és a szemlélőjét is, egyszerre. Reflektálok a fára, azaz nem vesztem szem elől, rá összpontosítok, s közben válaszokat küldök arra, amit látok – mintha a fa hívogatna és én felelgetnék –, de valójában azt nézem, azt ellenőrzöm, újra meg újra, amit az imént elmémmel felfogtam, ami megjelent előttem. Igazából akkor „reflektálok”, ha a fa szemlélése után a szemem-elmém szüntelen magamba tér. Magammal társalgok a fáról, illetve a fával társalgok magamról. Alig-alig elválasztható „tevékenységek”: a képek, a nézőpontok egybe csúsznak, egymásra torlódnak. Mégis: valahogy szét tudom válogatni még a reflexiót és a reflexió reflexióját is. Ez maga a reflexió.

A fát sokféleképpen szemlélhetem. Ezeket a szemléleteket – másoktól (most a szerzőtől) – tanultam. Tegyük fel, hogy az elmémben van egy rekesz, amelyen ez a felirat áll: szemléletek. A rekeszen belül fénysugárnyalábok vannak, amelyek már eleve olyan formát vesznek fel, amilyenként a fát látni szeretném.

Ha képként nézem a fát, a költészetté (költői szavakká) váló festészet „cifra szolgái” sietnek segítségemre: ezüstös kék háttérben fényár, benne oszlop, ágas-bogas zöldellés. Kicsit átfestettem a képet; a szemlélés sorrendje is számít, egyszerre mindent nem tudok áttekinteni, átfogni. De miért csak ennyit láthatok? Hol van az ágak feketesége, barnasága? A törzs rücskössége? És ha nincs zöld, mert tél van, a fa nem fa? A költői kép nem vitázik: a költői kép tételez, van, felkínál, de mindig visszautasítható. Vállaltan csak részleteket közöl – ahogy a hétköznapi látás sem képes ennél többre –, de jellemző részleteket: három erős vonás, és több van a képen, mint amit közvetlenül a szememmel felfogok. Ha a fa – egy része – oszlop, s nem a megszokott „törzs”: az ember-alkotta, mondjuk, dór oszlopok is eszembe jutnak, amint tartanak valamit: itt nem tetőt; talán magát az eget. Ha nem a hétköznapi „lombkorona”, hanem szerteszaladó zöldellés: szeszélyes, kifürkészhetetlen összevisszaság, sohasem jutni a végére. Ha szelíden mossa a háttér kék ezüstje (talán egy kicsit sok is ez nekem? különösen ez az ezüst?) ahelyett, hogy valami például „keretezné”: a körvonalak és a háttér egymásba mosódnak; a határvonalakat legfeljebb az én képzeletem húzhatja oda, élesítheti ki; a kiterjedés mértéke csak sejtett, sejtetett.

Ha – felfelé tartó – mozgásként látom a fát: szerves, bár szemmel nem látható növekedés: ér, lélegzés és (most mégis) törzs: ezek emberi „dolgok”, sajátosságok is. Ha valamit meg akarok érteni – s az ember bizonyos értelemben egész nap, s talán még éjjel, álmában is, szünetlenül megért –, azért szemlélem, faggatom, hozom fókuszba a jelenséget, mert választ várok tőle; szeretném, ha legalább jelt adna, egy mosolyt, hunyorítást, grimaszt, ami elismerné, neki is tudomása van rólam: elismeri, hogy igen, ott vagyok: vagyok. Párbeszédbe szeretnék vele elegyedni, ezért emberiesítem, ezért személyesítem meg. És ahhoz, hogy terébe fogadjon, el kell ismernem azt a teret, amit ő hasít ki magának a végtelenből. A szerző roppant nagyvonalú: a fának nem kisebb jelentőségű teret enged át, mint hogy összeköti az eget és a földet. Mert csak akkor lesz egyáltalán „ég” és „föld”, ha valami egymáshoz köti őket, ahogy a folyó két partja is akkor „keletkezik”, amikor azokat híd kapcsolja össze. Ehhez a térhez képest állhatok ott, az én teremben: én.

Ha a szerző fáját – lassan az én fám is – tudományosan szemlélem, már nem a fa embervilágban betöltött helye érdekel. Inkább egy rendszerbe helyezem, amely majd e rendszer szempontjából tulajdonít értéket neki. Ez csak úgy lehetséges, hogy válogatni kezdek a fa tulajdonságai között: lesznek olyanok, amelyek minden fára jellemzőek; aztán olyanok, amelyeknek alapján inkább ebbe, illetve inkább abba a csoportba tartozik. Ekkor jelennek meg – hétköznapi szinten is – olyan szavak, mint tölgy, nyárfa, jegenye, hárs, dió és így tovább, esetleg latin rendszertani megfelelőik. Mindehhez el kell vonatkoztatnom és általánosítanom szükséges: ilyenkor bizonyos tulajdonságokat kivonok, sűrítem azokat, desztillálom a jellegzetességek lényegét, de ezzel persze szűkítek, éles határvonalakat húzok; az ellenkezőjét teszem, mint amikor hagytam: a fa kiterjedése pasztellszínekbe oldódjon. A tudományos, rendszertani szemlélet ellen a művészet mindig lázadt, holott abból a szempontból sem haszontalan, hogy rádöbbenek: a fa puszta felismeréséhez, azonosításához is már „osztályfogalmakat” kellett használnom. Bizonyos fokú szűkítés és elválasztás nélkül a költői leírás feltételeit sem tudnám megteremteni. A művészet is elvont fogalmiságra épül; a művészet nem „az egyeditől az általánosig” tart, hanem az elvontból tér vissza az egyszerihez, a megismételhetetlenhez mint legfőbb értékekhez.