Harmincas, jelentéktelen külsejű férfi volt az Ügynök (milyen öregnek tűnt akkor), seszínű garbót és (nem eléggé, nem megfelelően) kopott farmert viselt, a beolvadás félresiklott egyen-ruháját. Kirívóan semleges figura. Azonnal tudtuk, hogy ő az Ügynök, és elégedettek voltunk, hogy van saját Ügynökünk.

„A” Rolling Stones-klub a nyolcvanas évek második felében néhány lelkes őrült szervezőmunkája volt, független mindentől, folyton helyről helyre vándorolva. Zajos, olcsó, meleg és kényelmes, afféle dacos menedék és kótyagos összetartozás kedd esténként. Az első emlékezetes siker a Doors Hollywood Bowl-i koncertjéről készült kásás videó: bár hely még lett volna bőven a Török Pál utcai művház termében, de a nyomtatott jegyek kifogytak; innentől megszűnt a legális belépés lehetősége, hiába magyaráztuk, csókolom, hely van, a belépőt kifizetjük, nem lehet, nincsen jegy, hát nem látják maguk?! – így hát előbb az utcai, később a vécéablakokon mászott be a közönség, a jegyszedő néni fel-alá rohangálva kiabált, jampecek, jampeceeeek! – ő még egy korábbi kor munkaköpenyes maradványa volt. Botrány lett, naná, megvolt ennek a koreográfiája, az ablakokra rácsok kerültek, a Klub konszolidálódott, tagsági is lett, pecsétes papír, nyomtatott kék kartonlapocska, ami „belépőjegy váltására jogosít”. Most is itt van előttem az enyém – a tízes számú, büszke voltam rá –, „visszavonásig érvényes”, sosem vonták vissza persze, így akkor én is érvényes vagyok. És megkaptuk az Ügynököt.

Nemigen politizáltunk mi a Klubban. Igyekeztünk nem tudomást venni a fáradt, slampos féldiktatúráról, ami kicsit a jegyszedő nénire emlékeztetett: mindenhol ott termett, kérlelt és fenyegetőzött, túl komolyan már nem vette senki, de tudtuk, bármikor kihívhatja ránk a rendőröket. Inkább a politika hiánya számított: nem volt mögöttünk se Párt, se KISZ, se Népfront, kocsmai módon léteztünk, bele a kontrollálatlan, sörszagú vakvilágba.

Kábítószer viszont volt. Bármi. Minden. Zene mindenekelőtt, lemezről, kazettáról, élőben és együtt énekelve. Stones, meg ami azzal járt. És materiálisabb dolgok is: ősi javasasszonyi tudások hordalékai, friss tévhitek és a farmakológiai kreativitás kevertek sajátos elegyeket, különféle gazokat szívtunk és főztünk és maceráltunk, banánról fejtettük le a rostokat, ettünk szerecsendiót (mézeskalács-illatú böffenések jöttek csak a várt Nakonxipán helyett), kódexmásolói precizitással hamisítottuk a recepteket. Útont izzadtunk magunk köré, Woodstock lett a Tabán és Big Sur a Velencei-tó. Ezért jött az Ügynök, főleg ezért. Nem voltunk annyira fontosak, hogy beépüljön, de eléggé érdekesek voltunk, hogy ott legyen, afféle félszilárd pontként, megroggyant őrtorony, felkiáltójel egy lábjegyzetben.

Ferinek hívják, mondták róla többen, és akár hívhatták Ferinek is. Tulajdonképpen soha, senkivel nem állt szóba, amolyan alügynök-tanonci feladat lehetett ez, minden kedden ott ülni, sivár munka alighanem, de az Ügynök lelkiismeretesen végezte, talán voltak más, ügynökibb feladatai is a hét más napjain, mikor igazi nagyvadakat cserkészett (nem hiszem). Még a Klub jelvényét is kitűzte, ott virított rajta gúnyos mimikriként a kinyújtott nyelv, körülötte a felirat: „Első Magyar Rolling Stones Klub”. Húsz forintba került egy ilyen, néha elgondolkodom, hogy valahol létezik egy pedáns kis számla, egy iktatókönyv: „Fedett személy számára 20 Ft. álcázás céljára kiadva”, utána az Ügynök ellenjegyzése, „Felvettem: Valamilyen Ferenc s. k.”

A Klubban mutatták be jóval premier előtt (és még cenzúrázatlanul) az Úgy érezte szabadon élt, a Vitézy-féle dokumentumfilmet a magyarországi kábszeresekről, inkább valamiféle utómunkálat lehetett ez, mint valódi bemutató. Jó pár interjúalanya lejárt a Klubba, meg valami szakértő is jött, utána vitát hirdettek. A film véget ért, és a Klubvezető (igazi legendás alak), szigorúan senkire sem nézve hangosan mondta: „A beszélgetés idejére felkérnénk a rendőrség megbízottját, hogy az előtérben várakozzon.” Csend, majd némi kuncogás, az Ügynök pedig szó nélkül felállt és kiment a teremből.

A vita unalmasra sikeredett; nekünk nem volt benne semmi újdonság, a rendező nem sokat értett az egészből, a szakértő sem, azt hiszem. Kimentem sörért. Az Ügynök a büfé mellett ücsörögve dohányzott, előtte sör, feles és kávé az asztalon. Funkciótlannak tűnt, mondhatnám, akkor döbbentem rá, ennek a rezsimnek már harangoztak, kifulladt, vége, de nem – egyszerűen csak, magamon is meglepődve, megsajnáltam az Ügynököt, aki pedig egyáltalán nem látszott megalázottnak (Ferinek hívják állítólag, jutott eszembe). Feri, szólítottam meg, nem ciki ez az egész? Kicsit megvonta a vállát, nem válaszolt. Nem hagytam annyiba, kekeckedő filantróppá váltam (tizennyolc voltam, még a katonaság előtt, ahol megtanítottak igazán gyűlölni, és a sör is a sokadik volt már) – Szereted te egyáltalán a Stones-t? Az Ügynök (a Feri?) elvigyorodott:

– Szeretem hát! De ezt nem tudják.