A collateral damage angol kifejezés, legtöbbször háborús híradásokban használják, jelentése: járulékos veszteség. Ők a Szent Cél érdekében s az aktuális Gonosz elleni harcban igazságtalanul meghurcoltak, őket osztja a balsors hol stratégiai, hol csak taktikai okokból felmorzsolódni hagyott alakulatokba, ők a sorozott tömeghadseregek élőerőnek, gépalkatrésznek tekintett, s a harcban odaveszett katonái, a házukból-lakásukból kibombázottak, a tisztes szegénységből csendben nincstelenségbe süllyedők, ők azok, akiket a fűnyíróelv következetes alkalmazásával – mondhatni, a terep óhatatlan egyenetlenségeinek következtében – életszükségleteiktől vágnak el, ők azok, akik a marhavagon legmélyén már nem jutnak elegendő levegőhöz, vízhez, élelemhez, ők a mindenkori favágásnál hulló mindenkori forgács, ők a megszorítások satupofái között halálra préseltek, akik már nem a fölöslegükből adnak, hanem fokozatosan önmagukat számolják fel. Ők a collateral damage. A mellékes, névtelen áldozatok, akikről nem hogy nem emlékeznek meg, de létezésük tényét is elhallgatják. Ezért nemcsak névtelenek, de arctalanok is.

Tandori Dezső Hommage-a őket is elénk idézi.

Ki szedi össze váltott lovait,

ha elhulltak, ki veszi a nyakába?

ki teszi meg mégegyszer az utat

értük, visszafelé, hiába?

Kardél-nyargalásod két oldalán

még kettészelve is ez állatok

hozzád lassult múlásukkal bevárják,

amig kidől utolsó hátasod:

most még, nem deszka-földes-álruhásan,

visszanézhetnél e hűlő vetésre –

hogy zokogás kockázzon koponyádban,

kopogjon tört szemük dióverése.

Ady Endre Új s új lovat című 1914 novemberében publikált versében a feltartóz-tathatatlan haladásra hivatkozva kér új s új lovat Istentől, hogy túlléphessen a még csak kezdődő világégésen, s ellovagolhasson a másféle, szebbnek, jobbnak sejtett jövendőbe, ahol az embert „piros, tartós öröm” várja. A jövő csakugyan másmilyen lett, mint amilyennek a századelő embere a világháború előtt elképzelte, de Ady, ha belepillantott volna, onnan is bizonyára szélsebes tovanyargalásra buzdítja magát. Nietzschei heroizmusát nála kisebb és érzéketlenebb lelkek is felpróbálgatták: a haladás élcsapatai szellemi magaslatokig nem jutottak, csak az erőszakig.

A 20. század tombolása után kinek a gyomra nem rándul össze a második versszak olvastán?

Az Irgalmatlant küldd társamnak,

A rohanó, büszke hevet

S az emberségem ezután már

Legyen kegyetlenebb.

A tizedik versszakban meg azt találjuk, hogy

Riadó, szennyes, kerge nyájak

Ne állítsák meg új lovát

Emberednek, hogy hadd nyargaljon

Előbbre és tovább.

Ezt olvasva nehezen hessegetjük el a gyanút, miszerint a szennyes, kerge nyájakat részben épp a jövőbe józanul és patyolattisztán robogó élcsapat zavarta fel, s terelgette parancsszavával erre-arra. Nemcsak a tömeghadsereg a modern társadalom terméke, de a tömegember is.

Ráadásul, még ha értjük is Ady minden kataklizmán túlmutató hitét az emberi haladásban, s értjük a nietzschei önmeghaladás nagyszerűségét is, itt, az önlevében fővő késő kapitalizmusban, a társadalom lassú és kínos szétesése idején ezekhez aligha társítanánk a vágtatás, az előre rohanás képzetét.

Nézzük a Tandori-verset!

Ki szedi össze váltott lovait?

Kinek vannak váltott lovai? Aki a lehető leggyorsabb tempóban igyekszik célja felé. Törtet. A végsőkig hajszolja a combjai közé kapott állatot, aztán átül a következőre. Azt kell hinnünk, a tempó csakugyan fokozhatatlan, s a lovak valóban a végkimerülésig futhattak, mert a második sor azt kérdezi, mi lesz az elhullt állatokkal.

Járulékos veszteség.

Ki teszi meg mégegyszer az utat / értük, visszafelé, hiába? A kérdés szinte sugallja a választ: senki. Ahol az idő ennyire fontos, ahol a sietségért nem nagy ár az állatok élete, ott elképzelhetetlen bármiféle késlekedés. Az ilyen lovas számára a céltól távolodni a lehető legsúlyosabb bűn. Márpedig a maga mögött hagyott elhullt állatokat összeszedni csak úgy tudná, ha visszafordulna. Épp azt kellene tehát föladnia, amiért a hűségesen szolgáló lovakat föláldozta. Ha visszafordulna értük, azzal beismerné, hogy a halálba hajszolásuk értelmetlen volt. A negyedik sor három szava, mint három ostorcsapás csattan: értük – ezekért a semmit érő, veszteségként leírható állatokért; visszafelé – a tilos irányba; hiába – hiszen az életüket már úgysem lehet megmenteni.

Ezen a ponton nem tudjuk, most is tart-e még a halálos vágta. Lehet, hogy a lovas már célba ért?

Kardél-nyargalásod… – kezdődik a második versszak, a költői kérdések sora után megszólítással, méghozzá a mitikus lovas megszólításával. Ki nyargal kardélként? Az élcsapat? Az előőrs (avantgárd)? Ady a történelem poklából előre menekülni vágyó, feltartóztathatatlan lovas? Egy biztos: az első versszak váltott lovak nyergében célja felé száguldó alakja ez. Aki olyan, mint a kardél: hűvös, absztrakt penge-sík. Érzéketlenül, puszta funkcióvá csupaszodva suhan. Mindegy neki, mi kerül elébe: vág. Kettészelt lovak szegélyezik az útját. Ám épp ők, az oldalt dőlő néma áldozatok jelzik: a vágtatás véget fog érni, mégpedig akkor, ha kidől az utolsó hátas is, azaz nem marad több feláldozható élet. A folyamat tehát nem akkor áll le, amikor a célt elérik, hanem a pusztítás teljessé válásakor. S ahogy az erő fogytával lassul a vágta, úgy maradoznak el kétoldalt egyre lassabban a tetemek is: ez az a bizonyos hozzád lassult múlás. Így lesz az egész, halálig tartó vágta az élet metaforájává.

A második versszakot olvashatjuk akár az időmúlás nagyívű allegóriájaként is: úgy bomlik ki minden pillanatból a következő, mint szétnyílt bábból a pillangó.

A könyörtelenül haladó idő éles pengeként újra meg újra kettészeli a most gubóját, hogy előhúzza belőle a következőt. Ami volt, elmúlt, az idő múlása nyomában a halál jár: ami most van, folyamatosan átkerül a nemlétezésbe. Kronosz felfalja fiait.

De ha azt mondjuk, az idő nyomában jár a pusztulás, hozzátehetjük, hogy előtte jár az állandó keletkezés is: Kronosz fiainak előbb meg kell születniük. A hozzád lassult múlás mindenesetre furcsa sorsközösséget teremt a gázoló és az elgázoltak között. A harmadik versszakból kiviláglik, hogy a következményeiben halálos vágta a halálig tart: a lovas haláláig. Aki egészen addig nem fordul hátra, nem szembesül a járulékos veszteségekkel, amíg kényszerűen vége nem szakad könyörtelen futásának.

Ezen a ponton felmerül a kérdés, nem önmegszólító verssel van-e dolgunk. Azt kell mondanunk: igen, az Hommage olvasható így is.

Hogy halál előtti visszapillantásról van szó, azt egy különös határozó érzékelteti: még nem deszka-földes-álruhásan. A deszka és a föld kézenfekvő utalás a sírba tett koporsóra – ami már egyfajta, teljes testet elfedő álruha. Az ember a halála előtt a legpőrébb, amikor szembesül a megtett életúttal. Borzongató képek következnek. A kardél úgy hányta az elhalt pillanatok véres, gőzölgő tetemeit kétfelé, ahogy az eke vasa fordítja napvilágra a föld zsíros rögeit. Innen a hűlő vetés képzete. Íme a visszahozhatatlan múlt mezeje. Az élet mint jóvátehetetlen pusztítás.

Mert mire vezet a visszatekintés az útra, amit, míg tart a rohanás, senki nem vesz a nyakába értük, visszafelé, hiába?

Visszatekinthetsz […] hogy zokogás kockázzon koponyádban. Zokogás: a kártétel torokszorító látványából következő megrendülés eredménye. Tandori 1976-ban kiadott kötetének, A mennyezet és a padlónak egyik ciklusnyitó verse, a Kockapohár koponya helyett ugyan már másféle anyagokból és merőben más esztétika jegyében építkezik, ám – mint azt a címadás jelzi – ugyanezt a megrendülést festi le. Ott egy dühroham hatása alatt partvisnyéllel vernek szét egy feldíszített karácsonyfát – szinte látjuk a dióverésnél használatos mozdulatokat. A járulékos veszteségek felmérése közben kerül elő a romok közül – épségben – egy ezüst medve alakú dísz. Gyufásdobozba teszik, azt pedig a – sajnos, gyakran kihúzott – íróasztalfiókba. „Tizenegy hónap múlva [...] kettétörve, illetve a kis ezüstkoponya alapjánál több apró szilánkra törve találtuk.”

A halál egyik ősi jelképe, a Hamletet is felidéző koponya az Hommage-ban a lovas (önmegszólító versben: a költői én) saját koponyája. Koponyát kockapohárnak használni azonban csak úgy lehet, ha már üres. Érthető a felszólítás afféle átokformulaként is, de egy bizonyos: síron túl is tartó zokogás ez. A verset záró kopogjon tört szemük dióverése éppilyen komplex kép: a koporsón doboló rögök hangja és az ütlegelés képzete mellett elénk idézi a lovak szemét, ami csakugyan jókora dió nagyságú. Megtört pillantásukat Huszárik Zoltán 1965-ben készült Elégiájának felejthetetlen képsorai menthetetlenül a retinánkba égetik.