– Ne beszéljünk – mondta kemény, mély hangon, ellentmondást nem tűrve,

mégis kérlelőn.

– Ne haragudj rám!

– Nem te tehetsz róla, magam sem tudom, mi van velem. – Sírni kezdett. – Ne beszéljünk! – ismételte Anna, és sietve letette a telefont.

A szilárdságba, sebezhetetlenségbe, saját erejébe vetett hite megingott.

A kikezdhetetlennek tűnő burok meghasadt. Fájt neki a bátyja állapota, s hogy az orvosok parányi javulással sem kecsegtettek, biztonsága szertefoszlott hát, és a halál túlontúl közel jött.

Összeomlásában, bánata eluralkodásában valamelyest részem volt – akaratlanul. Fájt a fájdalma, de örültem az együttérzés lehetőségének. Szükségem volt a részvétre, hogy csökkenjen közöttünk a távolság, és megbontsuk a látszatot.

Ne beszéljünk! – visszhangzott újra és újra a fülemben.

A kezét néztem. Szemem előtt mozgó fehér csuklóját, ahogy gesztikulált. Hosszú utat tudtam megtenni villanásnyi idő alatt: közel kerülni, eltávolodni, bántani, emlékezni, felejteni, elengedni, megbocsátani és bocsánatot kérni. Hallottam a hangját, de a szavak értelme nem jutott el hozzám, néztem az arcát, de nem volt ismerős. Már láttam magamban, hogy elmegy, és megint csak a várakozás idejét hagyja maga után. Mert mindenképpen várnom kell majd. Idegen lesz és elérhetetlenül távoli.

Otthonossá vált a lénye. Amikor felidéztem az arcát, olyan tisztán láttam, mintha érintésnyi közelségben volna, vagy mintha a fényképét nézném. Annál pontosabban.

Következő találkozónkon, mint éppen most érkező régi ismerős, még piheg, még nem figyel, nem tud lassítani – de ő sohasem érkezik meg. A kráter a léptei nyomán keletkezett légüres térben jött létre, tudtam, nem lenne képes betölteni az űrt, betemetni a múltat. Valóban az ő hiányáról van szó, vagy csak egyszerűen Hiányról? Indokolhatatlan, felszámolhatatlan, kíméletlenül biztos hiányról. A Hiány mint kétségtelen pont. És mégis, néha megcáfolható, de meg nem szüntethető, mert a háta mögött becsukódó ajtó, a befejezett telefonbeszélgetés utáni csend és várakozás nem ő volt, csak ok, hogy a hiány megszülessen.

Egyedül keltem át a hídon. Október vége volt, az idő enyhe, köd ereszkedett alá, sötétedett már. Szelíden kék égbolt nézett szembe a tartózkodóan szürke vízzel. Nem tündökölt csillag az égen, nem fújt szél és nem volt hűvös sem. A Parlament fala türkiz színűen tükrözte az este visszafogott színeit. A két hónap alatt, ami Gábor halála óta eltelt, először voltam vele kettesben. Pont itt, pont most a Lánchíd közepén kellett lennem, és a Duna két partján elterülő várost, az alkonyat színeit és a vízen imbolygó fényeket néznem. Végre tisztán és háborítatlanul vele lehettem, mert minden befelé irányuló figyelmemmel őt kerestem, és zavartalanul magaménak tudhattam az érzést, hogy elveszítettem.

A halott test összekuporodva, csecsemő-pózban, nyitott szájjal, viaszfehéren feküdt az ágyon. Pontosan úgy, mint fél éven át, amíg kórházban ápolták, azzal a különbséggel, hogy élő halottból halott halottá változott. A rideg szobát a gondozóház direkt erre a célra tartotta fenn. Kongó jellegtelenségével, kopárságával nem tolakodott az érzések elébe. Anna és én aznap délben együtt ebédeltünk, közben kaptuk a hírt, hogy Gábor meghalt. Annát hívták fel telefonon a kórházból. Ömlöttek a könnyei, tanácstalanul és tétován, mint egy imbolygó gyerek, segítségkérően nézett rám, miközben bizonytalan, tört mondatokba préselt válaszokat adott a vonal végén várakozó hangnak. Otthagytuk az ebédet, kocsival siettünk a vidéki kórházba. Ő végigsírta az utat, miközben vezetett, én pedig szótlanul ültem mellette. Anna előtt még sohasem sírtam. Ott, a halott test mellett, hogy félévnyi kóma után végleg elhagyta az élet, éreztem, hogy könnyezem. Hálás voltam Annának, mert nem volt benne semmiféle színpadiasság, és tőlem sem várt el, nem követelt megmutatott gyászt. Lezárult a mögöttünk hagyott, közös idő, és a mesterkéltség elmaradt. Együtt küzdöttünk, a biztos veszteség tudatában. És mert a veszteség biztos volt, az eltelt időszak és küzdelem inkább rólunk szólt, mint Gáborról. Amíg élt, a kifejezéstelen tekintet, az elnyílt száj, az arcnélküliség, a nyers hússzagú, összezsugorodott, kiszolgáltatott test és Gábor között minden igyekezetem ellenére sem tudtam kapcsolatot teremteni – a látvány, a felismerés, az üresség, az egy térben létezés túlhaladta a megértés és a fájdalom határait. Most, hogy meghalt, már nem volt kiszolgáltatva a testének. A kórházi szobában a halott test mellett Anna szorosan magához ölelt, a hajamat simogatta. Éreztem a szívverését, hallottam a lélegzetét, a közellét, az együttérzés és a pillanat közössége mégsem nekem járt. Amíg nap mint nap felváltva látogattuk a kórházban, ő megtisztulva, lelkifurdalásától apránként megszabadulva, életében először közel került Gáborhoz, s így mintha kimaradtam volna a saját történetemből. Mert nemcsak a fájdalom volt, hanem az Anna elvesztése miatti aggódás, és ebben a félelemben nem lehettem kettesben Gáborral. Attól, aki elhagyta az ágyon heverő élettelen testet, ettől a szívszorítóan gyámoltalan és suta lénytől nem tudtam szívből búcsút venni. Ha nem marad más, tiszta közönnyel nézem majd magam, kívülről, mintha nem én lennék. De sem a szorongásom teremtette térben, sem az önmagam iránti közömbösségben nem találtam őt.

Muszáj volt bejárnom az Annához vezető hosszú utat. Célját már ismeretségünk legelején elértem, akkor még erőfeszítés és kockázat nélkül. Még nem hibázhattam, még nem adtam és kaptam sebeket, de a kapcsolat súlyát már megértettem, mintha előre sejtettem volna a jövőt. Nem tudom, hova siettem, és így visszatekintve megmagyarázhatatlan, hogyan mérhettem fel előre a kockázatot, a felelősség és ráutaltság terhét, a fölényt, kiszolgáltatottságot és kiegyenlítődést, a dermesztő közönyt és ürességet. Akkor ott, az autóban, a kórház parkolójában megölelt, és én a levegővétellel, felé forduló tekintetemmel is belékapaszkodtam, és hálát adtam a sorsnak, hogy ő ezt elviseli. Nem futamodik meg, nem próbál kitérni. Nekem Gábor élt benne. A hangjában, a szavaiban, a szemében. A biztonság hiányát azonban nem szüntethette meg.

Most a lábam alól kigördülő sziklákon felfelé kapaszkodva, időnként visszacsúszva, elesve, meg-megállva, majd új erőre kapva, néha minden iránt közönyösen igyekszem, hogy közösen teremtsünk teret és időt, amiben tisztán, semlegesen, bántatlanul, a formálás akarata nélkül legyünk.

Tisztátalan volt a halála. Talán ezért kellett tűrnie kiszolgáltatva, teljes ellátásra szorulva ezt a fél évet. Nem tudom, el tudott-e számolni itt maradt szeretteivel, vagy tartozását örök teherként vitte magával.

A halkan nyíló ajtó hangjára jól emlékszem; a lassú, nesztelen lépésekre – nem kellett elfordítani a fejem, nem kellett odanéznem, hogy tudjam, Gábor lépett be. Még ha nem is mondott semmit. Mert többnyire nem mondott. Ez a nyíló ajtó, a hangtalan belépés, ahogy megtorpant, a szavak nélküli, egyszerre várakozó és megbonthatatlanul lemondó tekintet, hogy ez többé nincs, és nem lesz már, mert más így nem léphet be, ez az ő hiánya.