Valami

park-félébe keveredtem,

ösvényei össze-vissza vittek, míg föl nem

ébredtem-riadtam.

Éjszaka volt, három óra.

Ágyamban parkoltam.

Homályosan világított a lámpa.

A szám kiszáradt,

izzadt a nyakam, bokám fázott.

Kibotorkáltam a konyhába.

Az ásványvizet üvegből ittam,

kettőt-hármat lihegtem, egyet fuldokoltam

hozzá rutinosan,

s csak aztán merült föl bennem,

hogy hol is jártam délután:

orvosnál.

És mit is mondott,

mim van nekem?

Mi az a szó?

Egy név.

Kínvigyorban tört rám

a fürdőszoba homályos tükrébe pillantva

az ötlet,

hogy ez is egy tünet,

és örülhetek,

ha rálátok magamra.

„P”-vel kezdődik a „kór” neve,

fölfedezőjéről kapta, három szótag,

sehol nem találom –

Káromkodom,

dühöngve visszafekszem, s párnámra

dőlve próbálok gondolni másra,

akár a parki császkálásra,

és

hagyom, hogy vigyen az ösvény,

a hangzás gyalogosan,

érezzem a vádlimon,

működik még mint parkon átvivő izom,

parkizom talán.