Egy reggel arra ébredtem, hogy magam alá szartam, mesélte Pósa, s a füle hegye égett, mintha parazsat nyomtak volna hozzá. Tapogattam a lepedőt nagy buzgalommal, szimatoltam erősen, de semmi nyom, semmilyen bizonyíték. Percek kellettek mégis, mire rájöttem, hogy csak álmodtam az egészet. Na, ja. Fölemelte, és kicsit megdöntötte a poharát, óvatosan kitöltötte a maradék sört, hogy ne habozzon túlságosan. Úgy jártam, mint a Búb csúfnevű ember a Guggolós kocsmában, aki elaludt a sarokban, s mikor fölébredt, nem győzött elnézést kérni a pultos lánytól, amiért durván megcsöcsörészte. Valójában sose ért hozzá, csak arról álmodott mindig, ahogy éhes disznó a makkal. Nagyokat kortyolt a sörből, az ádámcsutkája sebesen járt föl s alá. A Guggolós kocsmának egy időben törzsvendége voltam, folytatta Pósa, akkoriban, amikor lányregényeket illusztráltam ordenáré giccsekkel, és csak úgy dőlt a pénz. Ó, nyugalmas, növényi lét! Naphosszat üldögéltem a Guggolós valamelyik asztalánál, néha Búb áradozását hallgattam a pultos lány melleiről, néha szimultán beszélgettem hét-nyolc vendéggel. A Guggolós szolid polgári helynek számított, kora délután még tisztes családanyák is beültek egy kávéra meg egy kisfröccsre.

A szomszédasszonyom például ott beszélte meg a barátnőjével az életében beköszöntő friss eseményeket, többek közt, hogy napokon belül unokája születik, s a gyerekek a Péntek nevet választották a kisdednek, lévén az szép, ősi magyar név, a Bánk bánban is szerepel. Én itt közbevetőleg megjegyeztem, hogy a Robinzon sem utolsó, a hét vezér egyik alvezérét szólították ekként, vagy melegen ajánlanám a Robin Hódot, Rózsa Sándor alvezére után, végül azonban némi huzavonát követően úgy döntöttek, azért mégiscsak a Péntek a legszebb. A Józsi, a hablegény gúnynevű pali ennek hallatán azt a kérdést szegezte nekem, a jó vagy a szép szó a magasabb rendű? Erről aztán hosszan elbeszélgettünk, s csak a társalgás végére értettem meg, hogy voltaképpen általános filozófiai érdeklődés ébredt Józsiban, a hablegényben, amelyet azonban képtelenség lett volna kielégíteni, akárhány ezer esztendeig is próbálkozom. Beszélték, bizonyos tekintetben ilyen fajta volt a pultos lány is, akinek a keblei Búb fantáziáját foglalkoztatták, legalábbis némely alkalmakkor egy-egy élveteg arcú ifjonc támolygott ki a pult mögött rejtező szobából, de olyan kimerülten, mintha egy hétig éjjel-nappal havat lapátolt volna. Ez azonban csak pletyka, jómagam nem szolgálhatok részletekkel, na, ja. Pósa kiitta a maradék sörét, elnyomott egy böffentést. Még egy kört, édes lelkem, kérdezte, hátha eszembe jut, mit is akartam mondani. Az újabb kör annak rendje s módja szerint megérkezett, Pósa kitöltötte először a szemben ülő leánynak, utána magának, megnyerően mosolygott. Talán arról akartam mesélni, amikor megöltem a főbérlőmet, gyújtott egy cigarettára. Egy akkora szobát béreltem, amekkorában egy ágy, egy íróasztal és egy karcsú szekrény mellett éppen, hogy elfértem. Az aranyhalam klausztrofóbiás lett az ott töltött hónapok alatt. Egy reggel fogtam a kést, bekopogtattam a főbérlőhöz, Icuka nénihez, s mikor kitárta előttem az ajtót, beledöftem a pengét. Jól meg is forgattam benne, talán némi kéjjel, azt hiszem. Az öregasszony összeesett, ömlött belőle a vér, ám abban a pillanatban levertem az aranyhalat, s ettől fölébredtem. Szegény halacska kizuhant az üvegbuborékból, amiben lakott, vagy tíz percig kerestem, mire megtaláltam a szekrény alatt, a parkettaszegőhöz lapulva. Túlélte, nem úgy, mint Icuka néni az éjszakai nyugodalmamat. Viszont akkor sem tudtam percekig, hogy valódi, elítélhető gyilkos vagyok, vagy valódi, ám társadalmi és törvényességi szempontból nem abajgatható gonosztevő… Na, ja. Az álmok ilyenek, összezavarják az embert. Legalábbis engem már több alkalommal is. Előfordult, hogy tervezni kezdtem Az ember tragédiája bőrkötéses díszkiadásának illusztrációit, tudniillik meg voltam győződve arról, hogy engem kértek föl az elkészítésükre. Persze, igazából nem. Csak elkeveredtem, na, ja. Veled szokott ilyesmi történni, kedveském? A lány a vállát vonogatta, kereste a szavakat, de Pósa előbb talált rájuk. A legtöbben azért képesek elkülöníteni az álmaikat a valóságtól. Néhányan meg nem. Összekutyulják egyiket a másikkal. Bár néha azt kívánná az ember, bárcsak összekeveredhetne, s kiderülne valami rosszról, hogy nem igaz, csak látomás. Hanem általában a jóról derül ki hasonló. A magam részéről a legszarabb az volt, mikor két hónapig, négy napig és néhány óráig éltem Ariadnéval, a fonoda üdvöskéjével. A Cukorka Presszóban múlattam az időt, mielőtt megismertem. Ez a becsületsüllyesztő a fonoda kapujával átellenben található, s mikor valaki azzal nyitott be a füstös kricsmibe, hogy egy faszi fél órája vizel az utcán zsebre dugott kézzel, úgyhogy lassan árvízveszélyt kell jelentenünk, engem is kihajtott a kíváncsiság. A pasas csakugyan ott imbolygott a Mária Terézia utca és a Benyovszky Móric sugárút sarkán, amely sarok önmagában egy paradoxon, szóval ott dülöngélt, a keze a zsebében, a bráner közszemlére téve, és csak úgy dől belőle a húgy, mint mikor csőtörés van a közvécében. Csinos kis tavacska keletkezett a nyomán, annak a partjára sorakoztunk mi, kandi alakok, s közben véget ért a délutáni műszak. Egykor fonoda és több műszakos munkarend egyaránt léteztek a mi városunkban. Ariadné délutános volt aznap. Alig lépett ki a kapun, csődületre lett figyelmes. Odasomfordált, éppen mellém, így ismerkedtünk meg. Nagy szerelem volt, hatalmas szerelem, első látásra, na, ja… Ariadné gyönyörű nő volt, hollófekete hajjal, hosszú combokkal, amit csak el lehet képzelni. A szeme barna volt, de apró, aranyló pöttyöktől tarka.

A szája ízét semmihez sem tudom hasonlítani, azóta sem éreztem olyat. Finom volt, hmm, csudafinom, mit cifrázzam?! Pósa rágyújtott egy cigarettára, szórakozottan forgatta a poharát. Ariadné, a fonoda üdvöskéje, sóhajtotta, két hónapon, négy napon és néhány órán keresztül volt az enyém, és én az övé. A Cukorka Presszótól már kéz a kézben sétáltunk haza, vagyis hát: hazakísértem. Egy rendőrrel élt együtt, aki rendszeresen verte. Három nappal később hozzám költözött. A rendőr ezek után engem vert rendszeresen, míg három-négy hét múltán rám nem unt. Eztán vált még tökéletesebbé az életem. Sokat beszélgettünk, sokat szerelmeskedtünk, zenét hallgattunk, sétáltunk, rajzoltam neki színes tintákkal színes, tarka világot. Egy szó mint száz, boldogok voltunk, na, ja. Egészen addig, míg ki nem derült, hogy Ariadné, a fonoda üdvöskéje nem létezik. Stílusosan úgy is fogalmazhatnék: egy reggel arra ébredtem, hogy kár volt fölébrednem. Mindaz, ami Ariadné, csupán álomvilág. Érted te ezt, lelkem? Pósa szomorúan mosolygott a szemben ülő leányra, a szemben ülő leány szomorúan mosolygott Pósára, s mintha fokozatosan föloldódott volna a környezetében, körvonalai bizonytalanná váltak, összemosódtak a háttérrel, sziluettje rezegni kezdett, akár rekkenő nyári hőségben a forró úttest fölött a levegő. Hogyne értenéd, na, ja.