Egyre többen mennek el – emlékszem, az elsők csodabogárnak tűntek, kis csipás kölyökként bámultam őket, a pionírokat – vállalkozásuk, hogy odahagyják otthonukat, és külföldön keressenek munkát, fantasztikus és emberfeletti volt, akár egy holdutazás –

– aztán telt az idő, a frankból és márkából euro lett, az utazás izgalmából a nincs-mit-tenni hideg logikája – akadt, aki csendben ment el, más majd-én-megmutatom hangoskodva – de boldogan és visszatérésre gondolva már senki sem.

Ha a démon engedi, gyakran kószálok a faluban, köröttem a házak a felszámolt egzisztenciák tetemei – ablakszemeiket hógolyóval törték be a kölykök, gerincükön megtépázta a kúpcserepek sorát a szél –

– parlagfű üti fel fejét az árokpartokon, a járólapok közén, a burjánzó gyomot ímmel-ámmal irtják a gyűrött arcú közmunkások, kiknek fillérekből kéne jól megélniük –

– és nyugdíjasok, szurtos gyerekek, nyomortól nyűgös kismamák – az élet elszivárog a saras utcákról, akinek keze-lába bírta, elmenekült nyugatra, a kisebb ellenállás felé – csak a magatehetetlen, a gyenge marad – és a démon.

Ránk nehezedik, érzem, hideg rézcső-labirintusa közt Laokoón-mód vergődünk mindannyian – mióta nagyapám hazahozta, tápláljuk a tüzét, eleinte titokban, mióta „újra szabad”, nyíltan, körülálljuk, nézzük szótalan, a neander-völgyiek bámulhatták így barlangjukban a pislákoló lángokat – ők is, mi is kihaló faj vagyunk –

– napközben áldozati ajándékot gyűjtünk a démonnak, végigbogarásszuk a kertet hullt gyümölcs után kutatva, az utcákon álló elvadult fákról lopkodjuk le a termést – muslicák felhője alkot profán glóriát, mi pedig szolgáljuk a szörnyet, és várjuk adományát, a cseppekben szivárgó nedűt.

Nekem nem jár a démon ajándékából, apámé és nagyapámé a mámor, a vöröslő arc és a néhány órányi gondtalanság – de övék a másnap is, az iszonyú kiábrándulás, a rossz szájíz és a szemek közé vágódó nyomor –

– hiszen segély már, hóvége még nincs, csak gondok tömege és nagybüdös nihil – csoda, ha az arcok a démon felé fordulnak, és sóváran lesik a réz Buddha-hasat és az alatta izzó parázs-szemeket?

Néha azt gondolom, a múlthoz vagyunk láncolva – valami valahol elromlott az idő menetében – miközben rogyadozó térddel menekül nyugatra, aki él, zsalugáterek szakadnak le a szélben és elhagyott babakocsik nyikorognak, mi egyre ugyanazt a napot éljük újra – józan-részeg-józan dugattyú, ocsmány perpetuum mobile, dudva, gyűrűző indák, csenddé halkuló utcazaj –

– ha álmodom, a jövőt látom, a kiürült falut, magunkat, ahogy tűzrevalóért portyázzuk végig az utat – redőnyt, léckerítést feszítünk le, baltával vágjuk ki a szőlőtőkét, régi kutak káváját hordjuk el, hogy a démon alatt életben tartsuk a tüzet –

– végül, mikor minden elfogyott már, és komor pusztaság a falu, tetőkre mászunk, leszaggatjuk a palát és a cserepet, hogy hozzáférjünk a rég holt ácsok munkájához, a tölgy- és akácgerendák bonyolult szerkezetéhez.

Ilyenkor csak az vigasztal, hogy tudom, a falu nem él már sokáig a szégyenben – a meggyalázott parasztházakat sárrá mossa és eltünteti a föld színéről az első tartós, komor őszi eső.