ARANY JÁNOS: TOLDI ESTÉJE

Arany János Hecc, hecc! című, 1850-ben született költeménye vágóhídi „életképben” ábrázolta a szabadságharc utáni megtorlást, vagy ahogy verse kéziratára jegyezte: „a Haynau világ”-ot.  Művében egy „ebeit kapató” – azaz ’kapni, fogni parancsoló’  – mészáros vezényli kutyáit a vágópadra hajtott bika ellen, az meg életéért küzdve „még öklelni is merészel”.  A négy évvel később megjelenő Toldi estéjében szintén ilyen kutya–bika viadalhoz hasonlítja a királyi apródok és az ősz bajnok összetűzését,  miután Toldi lelki társait,  a címerrabló olasz ellen fellázadt magyarokat „bőszült gulyának” nevezte.  A logikus és következetes motívumhasználat láttán az ember önkéntelenül tovább kérdez: „És kinek szánja ebben az udvari kutya–bika viadalban az ’ebeit kapató és magát mulató mészáros’ szerepét?” Hisz ha az eposzi hős valóban egy költőnk által is vallott „fensőbb világrend földi végrehajtója”,  bizonyára Arany is egyetért a királyhoz berontó Toldival, azaz ő is egy királyi mészáros gazdát hibáztat e „fogdmegségre” nevelt kölykök „csínosodásáért.”

Az 1848-as, első kidolgozás szerzője már e Haynau-világ előtt is megvonja a „Toldi–bika”, illetve az „apródok–kutyák” párhuzamot („Mintha porkapáló, fene bika jőne”; „Körülcsípkedik, mint a csaholó ebek”), de az apródok „ledér” és „gyilkos nyelvű” műveltségét kárhoztatva még nem tér ki e képzettség „fogatós” természetére, valamint a király „gazda” szerepére.  Ezt csak a szabadságharc leverése utáni, második kidolgozásban teszi meg, természetesen az óvatosság által diktált, a Hivatal éberségét kijátszó eszközökkel. Véleményét félig kimondott, csak a beavatottak számára világos utalásokkal egészíti ki, mint például Tompa Mihálynak küldött, 1852. október 1-i levelében, ahol az irodalom helyzetét és a kor „embert fogató” viszonyait értékeli:

„Kerényi meghalt! Bozzai Pali meghalt! Miért nem halunk meg mindnyájan!

’Az boldog, aki meghal, mint ezek,

Ki mélyen nyugszik föld alatt.’

Vagy, mint a Barna Péter históriájában (Népdalok I. 381. l.) bővebben megolvashatod:

’Nem jó föld ez pajtás, nem jó itten lakni,

Mert a szegény legényt meg szokták itt fogni.’

A költészet legalább bajosan fog e földben felvirágzani: a világtörténet ellenkezőt tanít.”

Ami a poézis elnémulásának világtörténeti tanulságait illeti, a levelezőtársnak bizonyára eszébe juttatta a közismert latin életbölcsességet: „Inter arma silent musae” (’Fegyverek közt hallgatnak a múzsák’). Talán még ennek cicerói változatát is, amely a fegyverek közt elnémuló törvényekről szól: ’Háborús viszonyok közt hallgatnak a törvények /is/’.  Mindkét szentencia híven jellemezte a megszállt Magyarországon 1849-től bevezetett, a polgári alapjogokat drasztikusan megnyirbáló „ostromállapot”-ot.  Pár hónappal korábban Tompa is megszenvedte ezt a lefogató, „nem jó” világot, amikor 1852 nyarán a kassai Haditörvényszék elé idézték, és egy hónapon át vizsgálati fogságban tartották A gólyához írt verse miatt. „A Gólya tojt nekem elég bajt” – összegezte megpróbáltatásait barátjának. 12 A házkutatás során Aranytól kapott leveleit is lefoglalták, aki évek múlva így emlékezett a saját műveiben – történetesen

A nagyidai cigányokban (1851) – rejlő aktuális eszmék veszélyeire és akadályaira:

Ki gondolt arra, hogy van benne eszme,

Cigányfölötti érzés valami,

De, Pucheim kardja szívemnek szegezve,

Félig se mertem azt kimondani! (Bolond Istók II. [1873]/4)

A mű látszólagos – s akkor nem részletezhető – „ürességének” okát egy Szilágyi Istvánnak írt, 1853. február 5-i levelében jelezte: „Ha üres, ha tartalmatlan, az nem annyira az én hibám, mint az állapoté, mely az ostromról neveztetik.”  Az eszmei tartalom miatti „merészséghiányról” a továbbra is rendőri felügyelet alatt tartott Tompának vallott néhány hónappal később, 1853. november 22-én, immár a Toldi trilógiával kapcsolatban: „Ott állok, hogy az első Toldiban sem gyönyörködöm többé; legföljebb mosolygok rajta, hogy én akkor mir nichts, dir nichts [’habozás nélkül’] bevágtam az irodalom kellő közepébe. Arra courage kellett, az most nincs. Nem akarok hosszasan beszélni róla; érted anélkül is. A III-dik rész  fiókomban hever; nem tudok rámenni, hogy kiadjam.”

A publikálási elszántság hiánya és a Kassát megjárt Tompának írt „érted anélkül is”, valószínűleg ezúttal is a „Puchheim kardjával” szembeni óvatosságra, a haditörvényszéki fogadtatás lehetőségére utal. Erre enged következtetni, hogy a megjelentetés reménye éppen 1854 tavaszán, az efféle rögtönítélő meghívások ritkulása idején dereng fel előtte. Siet a jó hírt barátjával is közölni: „Igen, te Miska! Május 1-jétől megszűnik az ostromállapot: használ-e az neked valamit? Én helyedben folyamodnám akkor, mert az internáció alkalmatlan egy dolog.” Megírja, hogy ő újra munkához látott: átjavítgatta a Toldi estéjét, és szerződést kötött a kiadására: „Mellékesen egy g’schäftet csináltam Toldi estéjével (miután a II-ik darab elkészültét 16 magam sem győzöm várni), egy kissé kidolgozám, borzas haját megsimítám, s Heckenastnak reprezentáltam.”

Nem tudjuk pontosan, hogy az első változat 1848. március 20-i befejezése után mikor és hányszor vette elő e művét, illetve mennyi időt szánt az újabb redakció elemeinek kidolgozására. Az első változat szövegében még gondosan feljegyezte a részek elkezdésének és befejezésének dátumát („júl. 3. 1847.”, „Decz 28 – jan. 15.”, „1848. Márcz. 20.”), de később, az ostromállapot idején készült második kéziratban, már közismert precizitása se vitte rá, hogy rögzítse az egyes munkafázisok időpontjait. Az új elemekkel kapcsolatban annyi bizonyos, hogy a Délibáb 1853 októberi számában már publikálta a Toldi estéjének csupán e második kidolgozásában helyet kapó Szent László balladát, és tudjuk, 1854 kora tavaszán bővítette 80 új verssorral a második éneket. (A Gyulafi-testvérek szerelmével, amelynek megírási idejét ez év decemberében közli barátjával: „A tavasszal írtam belé. Daliás idők!!!”)  A Tompának szóló levelek alapján nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az 1848 utáni szövegváltozások egyesítését, a „borzasságok” fentebb idézett „megsimítását” és a mű végleges formába öntését ebben a dátum nélkül hagyott, második kéziratban végezte el, 1854 tavaszán. Az 1854 októberében megjelent könyv és a két kézirat szövegeltéréseinek listáját aztán fél évszázaddal később, Esztegár László állította össze a Magyar Könyvszemle számaiban, 31 nyomtatott oldalon.  A Voinovich Géza-féle kritikai kiadásnak (1951) szintén jelentős terjedelemre, 19 sűrűn szedett oldalra volt szüksége e különbségek tételes felsorolásához.

Vajon miféle átalakításokra következtethetünk a mű végleges szövege és e listák adatai alapján?

1.   Az új szövegváltozat 1852 verssorból áll. Hiányzik belőle az első kidolgozás 100 sora, amelyeket főként tartalmi problémák miatt távolít el a szerző. (Ilyen rész például az ősz vitéz Lajos királynak előadott, dühös szónoklata, amelyből csak az Ilosvainál szereplő – de ott is kifejezetten felségsértő – sorokat tartja meg. Elhagyja a szentekhez fohászkodást említő I/31. strófát, a Bencét bosszantó tömeg gúnyolódásainak két versszakát stb.)

A korábban nem szereplő, új sorok száma 262. (L. Szent László ballada /136/, Gyulafi-történet /80/, az apródok Toldit bosszantó gúnydala /28/ és egyebek.)

2.  A mű énekeinek (fejezeteinek) számát négyről hatra növeli.

Számtalan „apróbb” módosítást is végez: szavakat cserél és aláhúz, helyesírást és szórendet változtat, jegyzeteket töröl és bővít stb. Ezeknek gyakran fontos, értelmező szerepük van.

A fenti adatok egyértelműen igazolják, hogy valóban új kéziratot hoz létre, amelyet filológiai hiba a korábbi, 1848-as változattal azonosnak nyilvánítani. Hogy miért hangsúlyozzuk ezt? Nos, azért, mert a magyar irodalomtörténet és könyvkiadás több mint egy évszázada az első – 1848-as! – kidolgozás évszámával látja el és adja ki mindmáig ezt a csupán 1854-ben befejezett és az előbbitől lényegesen eltérő szöveget.

Nemcsak Riedl Frigyes cselekszik így, hanem a mű eredeti kéziratait már ismerő Keresztury Dezső is, aki egy „gyengéd, kiegyeztetésre törő” Arany János munkájaként értelmezi „a forradalom előszelében” megszületett Toldi estéjét. (Említi ugyan a forradalom utáni „átsimításokat és kiegészítéseket”, de csupán a mű kifejező erejét növelő vagy „az apródok nyers tréfáit megnemesítő” módosításokként.)  Sőtér István részletesebben kitér néhány fontos, 1849 utáni eszmetörténeti vonatkozásra, ennek ellenére ő is Arany forradalom előtti munkásságának keretében tárgyalja a művet.  A „Spenót” 1967-es, negyedik kötete, illetve a középiskolai tankönyvek és az egyéb irodalomtörténeti kiadványok szintén Arany 1849 előtti munkásságába száműzik a forradalom „utószelében” átdolgozott és csak akkor megjelentetett alkotást. Ma is időszerű felidézni Nacsády József ugyancsak 1967-ben elhangzott, jogos figyelmeztetését: „Minden műalkotás úgy hagyományozódhatik csupán az utókorra, ahogyan az alkotó kezei közül kiadta. […] A Toldi estéjének az Arany életműben való elhelyezéséhez az 1854-es kidolgozás kell hogy alapul szolgáljon. A két kidolgozás összevetése […] eleve ellene mond annak, az Arany-irodalomban igen gyakori véleménynek, hogy Arany 1854-ben pusztán formai-stiláris, szerkesztés-arányosítási módosításokat végzett volna.”