Liget - irodalom és ökológia
 
 
 
2013 / 4   //    «    9    » 
LÍRAI STAFÉTA
Valachi Anna
Kosztolányi nem alkuszik
esszé(részlet)
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatási nézet
 
 


„Végtelenül sajnálom, hogy Kosztolányi megírta ezt a bírálatot” – így reagált a Nyugatban Fenyő Miksa arra a „különvéleményre”, amellyel Kosztolányi Dezső – Ady Endre halálának tizedik évfordulóján – magára haragította irodalomértő kortársait, akik kötelességüknek érezték, hogy kiálljanak a megtámadott Ady mellett. A botrány kirobbantója hosszú éveken át titkolta régi keletű Ady-ellenszenvét, sőt, nekrológjában „született alkotóként” jellemezte a huszadik századelő költőfejedelmét. Posztumusz kultusza láttán azonban sokat bosszankodott, úgy érezte: ideje mérlegre tenni a halott előd – szerinte – kritikátlanul ajnározott életművét. Trónfosztásra készült, s ezt nem is titkolta, mondván: Ady legfeljebb harminc-negyven maradandó verset alkotott.

 

Fenyő Miksát fölháborította Kosztolányi értékítélete. Petőfi példáján bizonyította, hogy minden kimagasló lírikus életművében található jó néhány kevésbé kiemelkedő vers, amely arra hivatott, hogy előkészítse a csúcs-teljesítményeket. Ám ha valaki eleve a kirekesztés szándékával tanulmányoz egy életművet, olyasféle balítéletre hajlamos, mint az Édes Anna és a többi remek regény szerzője, aki sohase bocsátotta meg Adynak, hogy a Négy fal között című, első verseskötetét ironikus földicsérésbe burkolt, alig észrevehető lekezeléssel méltatta, a szerzőt pedig „irodalmi írónak” nevezte, akinek nincsenek valódi, „életes” élményei, s emiatt az egyénisége sem elég karakteres.

 

Lengyel András irodalomtörténész – immár nyolc évtized távolából – úgy értékeli kettejük kapcsolatát, hogy „Ady írása valójában fölfedező, költővé ütő írás volt […], de eközben önmagától megkülönböztetve Kosztolányit, két irodalmi paradigmát konstruált: a sajátját és az ’irodalmi íróét’. […] A modern magyar irodalom belső differenciálódásának előmozdítását azonban Ady gesztusa szolgálta, elfogadva egy, az övétől radikálisan különböző út irodalmi létjogosultságát. S amivel, állítólag, megsértette fiatalabb pályatársát, azzal segítette leginkább annak önmagára eszmélését, karrierje öntörvényű kibontakozását.”

 

A bántóan személyeskedő polémia idején azonban nem lehetett történelmi távlatból megítélni az eseményeket; sőt: a hozzászólók többségét is elfogultságaik vagy szabadjára eresztett indulataik vezérelték. Fenyő Miksa például leleplező információkat közölt Kosztolányiról: „Több mint húsz esztendő óta hordja magán, tartja nyitva, nem engedi behegedni ezt a sebet és szenvedi forróhideg lázait. Több mint húsz esztendő óta állítja, eleinte csak súgva, titkos társakat keresve, majd – különösen Ady halála óta – mind hangosabban, mind nyugtalanabbul, hogy az Ady-ügy revízióra szorul és ennek küldetése reá van bízva… […] Úgy érzem, nem is Ady-problémáról van szó, hanem Kosztolányi-problémáról és ez adja meg az ügy igazi érdekességét.”

 

A bálványdöntögető tisztában lehetett azzal, hogy Ady hívei féltékenységgel vádolják majd, ezért már vitairatában kitért lelki motivációira. „Féltékeny vagyok egy olyan mérhetetlenné dagasztott hírnévre, melyet jogtalannak és hazugnak, kártékonynak és megtévesztőnek érzek. Minden nagy költőnk, minden értelmes, művelt olvasónk nevében vagyok rá féltékeny. […] Ez a féltékenység jogos. Minden kritika első, ősi mozgatója a féltékenység. Ha versei, amint kürtölik, mind remekművek, a kritika úgyis visszapattan róluk. De ezt a kritikát most állnia kell. Kevés író van, aki oly elmerülő szeretettel foglalkozott élők és halottak, fiatalok és öregek munkáival s annyira nem szégyelte [sic], hogy rajong azért, amit jónak tart, mint én. Mi, írók olyan pályán mozgunk, ahol mindenki a vetélytársunk, aki évezredek óta valami nagyot alkotott. Esztelenség, hiábavalóság volna rájuk irigykedni.”

 

Ady lírai teljesítményét azonban igazságtalanul alábecsülte; ezért igyekezett lefokozni. A finom lelkű költő meglepő akcióját pályatársainak többsége értetlenül fogadta. S talán az utókor sincs tisztában azzal, mi mehetett végbe a látszólag szelíd, empatikus Kosztolányiban, amíg rászánta magát az Ady-revíziót javasló kezdeményezésére.

 

Eltérő családi indíttatásuk magában rejtette a későbbi konfliktusok lehetőségét. Az érmindszenti születésű Ady öntudatos és ambiciózus, de elszegényedett, kálvinista kisnemesi családból származott, mely a honfoglaló Ond vezérig vezette vissza eredetét. Ady Lőrinc, a költő édesapja a família becsületének lehetséges helyreállítójaként tekintett idősebb fiára, s remélte, sikerül visszaszereznie a család régi rangját. Ez a magyarázat Ady – Nietzsche hatására is földuzzasztott – önérzetére, harcias természetére és dicsvágyára, amellyel vérrokonain kívül a feudális sorba ragadt, lassan polgárosodó magyarságot is igyekezett rávenni (hol korholással, átkozódással, hol ráolvasással), hogy zárkózzék föl mentalitásban, műveltségben, szokásaiban Európa fejlettebb országaihoz.

 

Kosztolányi ezzel szemben „burokban született”. A szabadkai tanárcsalád elsőszülöttje 1885 virágvasárnapján jött a világra, és a rokonság vidám reménykedéssel állt az ágy körül. „A szűkebb család és a kiterjedt atyafiság rajongó szeretetében nevelkedő kisfiú első lelki megrázkódtatását a második Kosztolányi-sarj születése idézte elő. […] A testvérféltékenységet, s aztán a bűntudatot is úgy élte át Kosztolányi, mintha egy modern lélektani könyv leírását követte volna. Mert ki-kitört belőle a harag, ha öccse bárki figyelmét elvonta róla, s ugyanakkor felriadt álmából, hogy megnézze a szomszédos ágyat: nem halt-e meg Árpi, nem érheti-e valami baj” – jelenítette meg Kosztolányi legelső, lélekformáló tapasztalatait monográfusa, Levendel Júlia.

 

A tudattalanban rögzült, gyerekkori alapérzelmek ugyanígy játszódnak le a hasonló helyzetbe került felnőttben, de az elsődleges ösztönök már a cenzor-szerepre kijelölt tudat felügyelete alatt, az illemszabályok mögé rejtőzve élik titkos életüket. Kosztolányi pedig tudott „viselkedni”: simulékony kedvességével sok hívet szerzett, Adyt is elbűvölte. Különben nem üzent volna érte a halálos ágyán, hogy látni szeretné. Amikor azonban a vetélytárs dicsőítése évekkel a temetése után sem hagyott alább, Kosztolányiból kitört a zsigeri testvérféltékenység.

 

Pamfletként elhíresült különvéleményét nem kis részben a síron túli bosszú vágya motiválhatta, bár ő maga a tisztánlátás iránti igényére hivatkozva adta közre kifogásait. Írásában megemlítette: már Ady halálakor fölemelte a szavát az ellen, hogy „ravatalát egyesek dobogónak használják”, később pedig könyvet szándékozott írni az Ady-divat elburjánzása ellen, míg rá nem jött, hogy egy vallással áll szemközt, és észérvekkel lehetetlen harcolnia. Ezek szerint vallásháborút kezdeményezett ominózus cikke közreadásával, hogy véget vessen a néhai rivális féktelen imádásának, és új megváltóként a helyére lépjen.

 

Babitsot mindaddig szövetségesének tekintette, amíg hajdani „szellemi ikertestvére” meg nem szólalt a vitában, azt állítva, hogy Ady megítélésében kezdettől a lehető legtávolabb állt Kosztolányi véleményétől. Kis híján tragikus fordulatot vett ekkor a vita. Kosztolányi árulónak tartotta Babitsot, s megfenyegette, hogy közzéteszi neki írt, ifjúkori levelét, amelyben nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illette Adyt, az „émelyítő poétát” és „kiállhatatlan alakot”. Gyergyai Albert tanúsága szerint „Babitsot Kosztolányi publikációs tervének puszta hallatára az öngyilkosság réme ejtette hatalmába.” Végül a sértődött Kosztolányi letett bőszült tervéről, de a két régi barát bensőséges viszonya többé nem állt helyre.

 
Kommentek (0)
Szóljon hozzá!

  Név* (kötelező)

  E-mail* (kötelező, de nem jelenik meg)

  Website (nem kötelező)

Tartalom* (kötelező)


A *-gal jelölt mezők és a tartalom rész kötelezőek.

Milyen nap van ma?*
(Ellenőrző kérdés a kéretlen levelek kiszűrésére.)



 
 
Liget.org   »   Folyóirat   »   2013 / 4   »   Kosztolányi nem alkuszik