Áldott emlékű Gyergyai Albert mesélte egyszer, hogy valami francia irodalomtörténész annyi marhaságot írt össze, hogy könyvét utóbb saját helyesbítő lábjegyzeteivel kellett újra kiadni – ezek lettek a „Les Regrets de Monsieur X. ” A pasas nyilván a 19. század második felében működött, de hogy ki volt… Természetesen nem az internet első helyén ajánlott Joachim Du Bellay, (1522–1560), aki e címmel százkilencvenegy szonettet írt (a leghíresebbet Tóth Árpád fordította, s így kezdődik: „Boldog, ki mint Ulysses száz szép mérföldet bolygott…”). Kínál még az internet sláger-szerzőket és foci-edzőket, de Monsieur X-ről nem tud; amint sürgetve megkérdett tudós kollégáim sem.

Mindez átvezet a valamely ünnepeltnek föltehető legbutább riporteri kérdéshez. (A második legbutább: „Mi lett volna Ön, ha nem…” mármint az, amiért ünnepeljük; mondjuk Ferencsik János nem karmester, hanem kéményseprő.) Az első legbutább ekképpen hangzik: „Ha újra kezdené az életét, ugyanúgy csinálná?”

Amire Edith Piaf – sokakkal együtt – azt feleli: „Non, rien de rien, non, je ne regrette rien.”  Én viszont sajnálok (regrettálok) ezt-azt eddigi életemből. Persze nem a nagy dolgokat: ugyanazt a nőt venném el feleségül, aki mellett megöregednem sikerült, ugyanazt a szakmát választanám, amelyik – minden jel szerint – velem együtt fog kihalni; s a szolidaritás-alapú (szocialista?, de nem pártalapú) világnézetemről sem mondanék le.

De mi az, amit sajnálhatok? A melléfogás, az agyzárlat, a tudatlan mulasztás, az ártatlan mulyaság életemben előfordult eseteit. Efféle sajnálnivalóm volt néhány – lássunk egy példát.

1989-ben az EBU (European Broadcasting Union) meghívott a novemberi konferenciára Firenzébe előadást tartani. Az előadást megírtam: francia és szerbhorvát nyelvű példákkal tűzdelve angolul – Superior stat translator  lett a címe, és arról szólt, hogy mit fordít a dráma fordítója: szavakat-e, mondatokat, szituációkat, hagyományokat, szöveget-e, illetve szerintem karaktereket. Jó lett; kellemes honoráriumot is kínáltak, koszt-kvártély fizetve – egy szó, mint száz, remek pár napnak ígérkezett.

A bajok a milánói repülőtéren kezdődtek: hosszú vacillálás után köd miatt törölték a firenzei járatot. Igazolást nem adtak, a bőröndömet elvihettem, a városi buszt majd megtalálom. Helyfoglalás nem lévén, hisz az első vonatra váltottam jegyet, a folyosón, a bőröndömön ülve utaztam. A Santa Maria Novella pályaudvaron sötét este fogadott, a taxihoz százméternyi sor állt; nézegettem az állomáson a busztérképet, a 8-as látszott jónak a szállodához. Jegy az automatában. A megállóban leraktam a cuccom, elővettem egy ezerlírást, az automata kezdte behúzni, majd egy apró puffanás után kiköpte. Értetlenkedve körülnéztem – eltűnt a kézitáskám.

Benne az útlevelem (sárga, „szolgálati”), a repülőjegyem, a másnap délelőtti előadásom példánya, az olvasószemüvegem, a vérnyomás-gyógyszerem, a lakáskulcsom, a buszbérletem...

Egy fiatalember közölte, hogy „a tettes arra futott”. Tettem pár lépést, hisztérikusan ordítoztam – aztán beláttam, hogy semmi értelme. Felszálltam a buszra (jegy nélkül), egy megállót túlmentem, valahogy megérkeztem a szállodába. Mindenki a megnyitó díszvacsorán volt, tehát üzenetet hagytam barátaimnak, a BBC-s kollégáknak.

Leraktam a bőröndömet, s a portás tanácsa ellenére (hisz igazolják ők, hogy ott lakom) elmentem a rendőrkapitányságra. Kérdezősködésemre a Dómnál álldogáló taxisok kicsit furcsán néztek rám, de megmondták, hogy a San Marco téren van.

Leültem a váróban, sürgött körülöttem a kapitányság éjszakai élete, járőrök, gyanúsítottak – sorra kerültem. Egész rendesen beszéltem olaszul. A rendőrtiszt azt mondta, pusztán a jó állapotú „Samsonite” okán is ellophatta egy nyomorúságos drogos, de az útlevélre is vevő lehet az orgazda, ne nagyon reménykedjem, hogy bedobják egy postaládába. Fölvette a jegyzőkönyvet, felszólított, hogy csináltassak magamról féltucat fényképet, és jelentkezzem a konferencia illetékeseinél.

Üggyel-bajjal visszaértem (idegességemben megbotlottam, s elszakítottam a nadrágom térdét), a szobámban volt egy tányér gyümölcs, azt megvacsoráztam, és megpróbáltam felidézni az előadásomat.

Nem mondhatom, hogy jól aludtam.

Reggel az előadásom példánya várt a portán (a konferencia titkársága előre elkérte, hogy sokszorosítsák). Jókedvűen reggeliztem, s az előadással szép sikerem volt. A konferencián végig jól éreztem magam, BBC-s barátaim tartották bennem a lelket, a városból is láttam ezt-azt (az Uffizit sem hagytam ki). Egy külügyis hölgy elvitt egy patikába, ahol a gyógyszeremet ugyan nem ismerték, de megmérték a vérnyomásomat, nem tartották veszélyesnek, én sem.

Egy reggel a külügyisek beküldtek a kapitányságra, egy tiszt adott öt ideiglenes igazolást, és szigorúan közölte, hogy a római magyar követségen azonosíttatnom kell magamat. Telefonon be is jelentkeztem.

A konferencia utolsó ajándéka a Rómába szóló jegy volt. A pályaudvaron a taxisok őrült összegeket követeltek, tehát gyalog mentem az első taxiállomásig.

A követ előzékeny volt, de megkívánta, hogy felhívjuk a Rádiószínház titkárságát – kolléganőm majd’ elájult, mikor megkérdezték, ismeri-e a követségen megjelent állítólagos Mesterházi Mártont.

Megkaptam a megfelelő pecséteket az ideiglenes igazolásaimra, és mehettem a Malév-kirendeltségre. Ott váltottam egy Róma–Milánó jegyet, a Milánó–Budapest jegyemet pedig újra kiadták. A közelben megtaláltam a reptéri buszt; azután már csak az ideigleneseimet kellett leadnom a megfelelő helyeken, és hazaértem.

A honoráriumomat persze sikerült elbokáznom.

Ha lett volna annyi eszem, hogy az útlevelet és a repülőjegyet a zakóm belső zsebében tartom; ha kivárom a taxi-sort; ha keresztbe a vállamra veszem a kézitáskámat…

Apróbb-nagyobb sajnálnivalóimnak se szeri, se száma. De nem szaporítanám a példákat.

Egyetemi éveimbe áthúzódó kamaszkorom (későn érő típus vagyok) ostoba dumáira kínos élességgel emlékszem, de nem sajnálom őket: ha valamelyiket elmulasztom, mondtam volna mást a helyébe.

Rosszindulatú letorkolás, igazságtalan vád, piszkos rágalom ért elég felnőtt koromban, főként a munkahelyemen, sajnálom is, mennyire nem tudtam visszavágni rájuk; de lépcsőházi gondolatokkal sem magamat, sem az olvasót nem kívánom szórakoztatni.

Elmaradt fizetésemelésben, forintos munkáért filléres honoráriumban, sunyi vigyorral elém tolt előnytelen szerződésben ugyancsak volt részem – sajnálom, de nem kívánom sajnáltatni magamat.

Voltak vétkeim is: számomra kedves embereket indulatból, tudatosan megbántottam. Ezeket a vétkeimet – bármiféle lelkiatyák kiiktatásával – gyónom a mindenható Istennek.