TÉR ÉS HELY SHAKESPEARE MACBETHJÉBEN

„Hol vagyunk egyáltalán?

Hol és merre, a tér szerelmére kérdem.”

James Joyce | Finnegans Wake

1.

ELSŐ VÉSZBANYA

Új találkánk vészjele (1)

Zápor lesz? vagy ég tüze? (2)

MÁSODIK VÉSZBANYA:

Az, hogy a tánc véget ér (3)

S győz vagy bukik a vezér. (4)

HARMADIK VÉSZBANYA:

Mielőtt leszáll az éj. (5)

ELSŐ VÉSZBANYA

Hol?

MÁSODIK VÉSZBANYA

A pusztán legyetek. (6)

HARMADIK VÉSZBANYA

Ott találjuk Macbethet. (7)

ELSŐ VÉSZBANYA

Várj meg, Mióka! (8)

MÁSODIK VÉSZBANYA

Varangy hív. (9)

HARMADIK VÉSZBANYA

Megyek. (10)

EGYÜTT

Szép a rút és rút a szép (11)

Sicc, mocsokba, ködbe szét! (12) [Mind el.]

Így kezdődik Shakespeare Macbeth című tragédiája Szabó Lőrinc fordításában.  Mivel az alábbiakban az angol szöveget  elemzem, ezt a tizenkét sort angolul is idézem, majd megadom szó szerinti fordításban:

FIRST WEIRD SISTER

When shall we three meet again? (1)

In thunder, lightning, or in rain? (2)

SECOND WEIRD SISTER

When the hurlyburly’s done, (3)

When the battle’s lost, and won. (4)

THIRD WEIRD SISTER

That will be ere the set of sun. (5)

FIRST WEIRD SISTER

Where the place?

SECOND WEIRD SISTER

Upon the heath. (6)

THIRD WEIRD SISTER

There to meet with Macbeth. (7)

FIRST WEIRD SISTER

I come, Graymalkin! (8)

SECOND WEIRD SISTER

Paddock calls. (9)

THIRD WEIRD SISTER

Anon! (10)

ALL

Fair is foul, and foul is fair

Hover through the fog and filthy air. [Exeunt.]

ELSŐ VÉSZBANYA

Mikor fogunk mi hárman ismét találkozni? (1)

Mennydörgésben, villámlásban vagy esőben? (2)

MÁSODIK VÉSZBANYA

Amikor vége az összevisszaságnak, (3)

Amikor a csata meg van nyerve, és el van veszítve. (4)

HARMADIK VÉSZBANYA

Ez napnyugta előtt lesz. (5)

ELSŐ VÉSZBANYA

Hol a hely?

MÁSODIK VÉSZBANYA

A fenyéren. (6)

HARMADIK VÉSZBANYA

Ott (kell) találkozni Macbeth-tel. (7)

ELSŐ VÉSZBANYA

Jövök, Graymalkin ! (8)

MÁSODIK VÉSZBANYA

Paddock hív. (9)

HARMADIK VÉSZBANYA

Máris! (10)

MIND

A szép: rút [vagy: a jó: rossz] és a rút: szép [vagy: a rossz: jó] (11)

Lebegj ködön és mocskos levegőn át! (12) [Ki]

„Mikor fogunk mi hárman ismét találkozni?” (1.1.1.) – hangzik tehát a színdarab első mondata. A két időhatározót („mikor”, „ismét”) tartalmazó kérdést – mintha véget érő megbeszélés egyik utolsó mondata volna – három lehetőség követi. A három pedig, nem minden mitológiai jelentőség nélkül, épp a Vészbanyák száma. A három alternatíva: „mennydörgésben, villámlásban vagy esőben?”, még mindig kérdő módban hangzik el, és mindhárom olvasható olyan kérdésként, amely egyszerre érdeklődik tér, illetve idő felől: ’akkor/ott találkozunk, amikor/ahol mennydörgés, eső, villámlás lesz?’ A Második Vészbanya válaszában a felszínen csupán két időhatározói mellékmondat jelenik meg: „Amikor vége az összevisszaságnak / Amikor a csata meg van nyerve és el van veszítve”; a főmondat (’Akkor találkozunk...’) közvetlenül nincs jelen. Az „összevisszaság” (hurlyburly) – ahogy a szerkesztői jegyzet utal rá – több mindent jelenthet: ’felzúdulást’ (uproar), ’tumultust’ (tumult), ’konfúziót’ (confusion) . Olvasatomban egyfajta ‘tohu va bohu’-ról van szó, teremtés előtti, meghatározatlan állapotról, amikor még semmi sem eldöntött: még minden „inog”, ahogy a következő jelenetben a Százados mondja a „harcról” . Tohu va bohu (kiejtésben tohu va vohu) a Genezis-történetben eredetileg valami olyasmit jelent: ’forma nélküli’, ’üres’, ’kaotikus, teljesen összezavart, összevissza’. Ebből a kezdeti káoszból (Szabó Lőrincnél: „tánc”-ból) indul a darab, s ahhoz, hogy itt valóban előadás formálódjon a színpadon, a szereplőknek majd viszonylag rendezett térre, helyre és „elbeszélt-dramatizált” időre lesz szükségük, amelyekben a cselekmény megvalósulhat, „kiterülhet”. A kimondott „mikor”-ral és „hol”-lal a Vészbanyák mintha magukhoz is ragadnák az irányítást a színpadi tér és idő fölött. De a megfogalmazásból nem világos, vajon a „mennydörgés, villámlás és eső” (a vihar) helye és ideje egybeesik-e azzal, amikor az összevisszaságnak (valaki?) véget vet: a „when the hurlyburly’s done” passzív szerkezet, amiből a cselekvő ágens kiléte nem derül ki. Lehet, hogy a káosz megszűnte egy másik lehetőség amellett, hogy ők a viharban találkoznak. A csak sejtetett válasz tehát valami ilyesmi: ’igen, a viharban fogunk találkozni, ami egyben a káosz, az üresség, a forma nélküliség vége is’, vagy: ’nem, mi nem a mennydörgés, villámlás és eső közepette fogunk találkozni, hanem amikor ez a felindulás, összevisszaság (tulajdonképpen: a csata, a háború) véget ér’. Az „amikor... amikor” („when .... when”) párhuzamos szintaktikai szerkezetek és a tiszta rímek (’won .. done”; Szabó Lőrincnél „ér... vezér”) inkább azt sugallják, hogy a csatát magával a felbolydult, tisztázatlan állapottal azonosítsuk.

A befejezettséget jelölő done (szó szerint: ’meg van csinálva, megtétetett’, sőt: ’elvégeztetett’) azokat a helyzeteket is előrevetíti, amikor a szó a darab kulcs-elemévé válik. Az I. felvonás 7. jelenetének elején, amikor Macbeth még csak latolgatja, megölje-e Duncant, Skócia öreg királyát, a done háromszor is felbukkan a monológ első két sorában: „If it were done, when ’tis done, then it were well / It were done quickly”; (1.7.1-2), Szabó Lőrinc fordításában: „Volna csak meg, mihelyt megvan, szeretném, / Hogy hamar meglegyen”. A fordító jó érzékkel a lét, a létezés, a megvalósulás és megvalósítás jelentés-síkja felé tereli a szöveget, amely az angolban egyértelműen a tett, a tevés, a megtétel köré csoportosul; szó szerinti, szolgai fordításban: ’ha meg lenne téve, amikor megtétetett, jó lenne, ha gyorsan lenne megtéve’. Azaz Macbeth valami ilyesmit mond: ’ha biztosítékunk volna, hogy amikor megtettünk valamit, az a cselekedettel be is fejeződött, lezárult, akkor jó volna, ha (azt a valamit) gyorsan tudnánk megtenni’. A tőr-monológ végén pedig így szól: “I go, and it is done” (2.1.62; szó szerint: ’megyek, és ez meg van téve, ez elintézett’, Szabó Lőrinc: „Megyek, s megvan”), tehát: ’bemegyek Duncan király hálószobájába, és megölöm, és akkor vége’. Ezzel szemben, amikor Macbeth a tényleges gyilkosság után visszatér a király szobájából, Lady Macbeth így aggodalmaskodik: „Jaj – fölébredtek [Duncan testőrei] és semmi sem történt?” (“Alack, I am afraid they have awaked, / And ‘tis not done” (2.2.9–10), szó szerint: ’Jaj, attól tartok, felébredtek [az őrök] és nem tétetett meg’). De Macbeth véres kézzel és ezekkel a szavakkal lép be: „I have done the deed” (2.2.14, szó szerint: ’megtettem a tettet’, Szabó Lőrinc: „Elvégeztem”). Később, amikor felesége rábeszéli, menjen vissza, és mázolja be vérrel a testőröket (vö. 2.2.47–48), Macbeth szinte hisztérikusan fakad ki: „Nem megyek be többet: / Tettemet szörnyű elgondolni is [I am afraid to think what I have done] / Még egyszer látni? Nem, nem!” (2.2.48–50). Amikor az V. felvonás elején Lady Macbeth az alvajáró-jelenetben a gyilkosság eseményeit újra megeleveníti, még az Első Vészbanya „Jövök, Graymalkin” („I come, Graymalkin”; Szabó Lőrinc: „Várj meg, Mióka!”) felkiáltását is visszhangozza: „There’s knocking at the gate: Come, come, come, come, give me your hand. What’s done cannot be undone” (szó szerint: ’Kopogás van a kapun, gyere, gyere, gyere, gyere, add a kezed, ami megtétetett, nem lehet meg nem tetté változtatni’, Szabó Lőrinc: „Kopognak a kapun, Jöjj, jöjj, jöjj, jöjj, add a kezed. Amit csináltunk, nem lehet visszacsinálni”; 5.1.62–64). A Lady halála után, amikor erődítményében Macbeth gyakorlatilag egymagában várja, hogy szembenézzen ellenségeivel, ezt a vallomást teszi: “I ‘gin to be aweary of the sun, / And wish th’ estate o’th world were now undone” (szó szerint: ’kezdek belefáradni a nap(sugár)ba/kezd untatni még a nap is, és azt kívánom, bárcsak meg-nem-tetté válna a világ építménye’; 5.5.47–48). Ami körülbelül ezt jelenti: ’elegem van a nap fényéből is [ami nélkül nem látnám a világot], bárcsak senki sem alkotta volna meg az univerzumot’.  A Macbeth valóban a tett, a cselekvés, a megalkotás, a megtétel, a véghez vitel drámája: hogy valamit hogyan lehet, szabad, kell megtenni, központi jelentőségű — hamarosan vissza is térek rá.

A Vészbanyák úgy beszélnek a csatáról, mintha nem tudnák, ki fog győzni és ki veszíteni, és ezen a ponton a néző természetesen még az ellenfeleket sem ismeri: egyelőre a csata ’csak úgy, általában’ folyik: ’háború van’. De a csata kimenetelének megjóslása közben („lost and won” – ’elveszett és megnyeretett’ ) egyben egy jövőre vonatkozó, relativitást sugalló gondolat is megfogalmazódik. Végső soron vitathatatlan – és jellegzetesen általános, sőt, tautologikus – igazság, hogy egy konfliktus során ami az egyiknek győzelem, a másiknak – mindig – vereség: a siker, illetőleg a vesztés nézőpont kérdése. Ilyenfajta általános bölcselkedés áll-e a Második Vészbanya szavai mögött? Vagy ő már tudja, mi a csata kimenetele, mert a jövőbe lát, s a három Nővér ehhez mérten tervezheti a találkozót Macbethtel? Vagy épp arról van szó: nekik édes mindegy, ki győz, és ki veszít, Macbethet – valami számunkra ismeretlen célból – mindenképpen kiszemelték maguknak? Akárhogy is, a Harmadik Vészbanya most kapcsolódik a beszélgetésbe, bár úgy tűnik, ezek a különös, szakállas asszonyok az általános megállapítások tekintetében egy véleményen vannak. A Harmadik Banya is – jövőre vonatkozó – jóslatfélét közöl: a csata végének hozzávetőleges időpontját adja meg („ez még napnyugta előtt lesz”), s ebből annyit legalábbis nagy valószínűséggel kikövetkeztethetünk, hogy a drámai jelenben még nappali világosság van. Ez abban a tragédiában, amelynek majdnem a fele éjszaka játszódik, nem is annyira mellékes körülmény.

Az idő témája után kerül elő a hely kérdése: „Hol a hely?” – halljuk az Első Vészbanyát, mert a szabályos sorrendben elhangzó, háromszor három, gyorsan pergő megszólalásban rajta a sor. Éppen amikor a hely kérdését kezdik megbeszélni, töri meg egy hangsúlyosan csonka fél sor az eddig gördülékeny (a dráma többi részére egyébként kevéssé jellemző), párrímes verselést, mintha a szöveg változó retorikája minket is ki akarna ejteni valahová a mind ez idáig lendületesen lüktető szintaktikai és prozódiai egységekből. Tér és hely viszonya nemcsak itt, hanem mindig és mindenhol többszörösen bonyolult; egyelőre a helyet úgy határozom meg, mint a tér meghatározott területét, viszonylag jól körülhatárolható kiterjedést, amelyet bizonyos tárgy vagy test, legalábbis elvileg, ki tud(na) tölteni, el tud(na) foglalni.

A Második Banya így felel az Első kérdésére: „a fenyéren”, s ezt a meglehetősen lakonikus és bizonytalan helymeghatározást a Harmadik egy helyhatározó szóval szűkíti: „Ott (kell) találkozni Macbethtel”, vagyis valójában a helyet már itt is Macbeth, pontosabban Macbeth jelenléte határozza meg. Az angol szövegben a főnévi igenév („to meet”) miatt a mondat egyértelműen a jövőre vonatkozik, és egyben a most még ismeretlen, azonosítatlan fő- és címszereplő később annyira gyűlölt neve is itt hangzik el először. Az angolban a „meet” (’találkozik’) után szerepel a with (kb. a ’-val, -vel’ ragnak megfelelő szó), ami arra utal, hogy a vészbanyák részéről előre eltervelt találkozóról van szó . Nem így Macbeth részéről, aki az 1. felvonás 3. jelenetében, azaz később, a fenyéren, egyáltalán nem mutatkozik olyannak a különös lények láttán, mint aki számított a megjelenésükre. Még fontosabb, hogy a mondat az időt és a helyet egy eseményhez, a találkozáshoz köti. A Vészbanyák Macbethet (és egyedül őt) „eltáncolt” (1.3) varázskörükbe vonják, és csak ennek a közepén tudják elképzelni; a kör magával a színpaddal azonos. A Vészbanyák az I. felvonás 1. jelenetében Banquót meg sem említik, éppúgy, ahogy Macbeth leveléről sincs szó, amelyet Lady Macbeth olvas éppen, amikor először látjuk (vö. 1.5.1–14). Miért ejthető ki olyan könnyen Banquo? Mert mindenképpen ott lesz Macbethtel a fenyéren, s erről beszélni sem kell? Vagy a Vészbanyák szempontjából elhanyagolható, valójában jelentéktelen szereplőről van szó? Vagy Banquo jelenléte épp hogy nagyon is meglepi a Nővéreket?