Csáth Géza egyik novelláját olvasva – az „érdekes arcú” leányról, bizonyos Ernáról – megakadt a szemem egy félmondaton, a közönség felé tett bizalmas „kikacsintáson”: „...De hiszen tudják, hogyan zongoráznak a nők, ha óriási intelligenciáról akarnak tanúságot tenni”.

Erna ugyanis a novellában épp zongoraleckét vesz, a tanárként fellépő kifinomult ízlésű úriember pedig épp készül beleszeretni a tenyeres-talpas leányzóba.

A könyvet történetesen vonaton olvastam, Sopronból hazafelé jövet; mindjárt éreztem, hogy itt muszáj elidőzni, és percekig csak bámultam kifelé a foltos, összekaristolt ablakon. A kocsi hideg volt, huzatos: a fűtés nem működött, az ajtókat sem lehetett rendesen becsukni, és az embernek az volt az érzése, mintha a lassan döcögő vagonokba valahogy belopakodtak volna az őszi ködök, fázós potyautasokként telepedve az üresen maradt ülésekre, nyirkos leheletet árasztva maguk körül. Kapuvár és Csorna között a sivár tájon zötykölődve arra kellett gondolnom, hogy százegynéhány éve, a novella születésének idején sem lehetett olyan nagyon más egy vonatút errefelé – bár ha nem tévedek, a vasúti kocsikban akkor még vaskályha is helyet kapott, amelyet az utasok saját kezűleg megrakva melegen tarthatták magukat. A huzat száz éve is huzat volt, és az út Győrig akkor sem tarthatott sokkal tovább a mai másfél óránál. Amiről viszont már sehogyan sem lehet biztosat tudni, hogyan zongoráznak a nők, ha óriási intelligenciáról igyekeznek tanúságot tenni. Csáth számára ez olyasvalami, aminek leírására nemigen érdemes szót vesztegetni, ezért a baráti kiszólás; nekünk viszont olyan elérhetetlen lett a száz év előtti művelt hajadonok zongorajátéka, mint mondjuk a pikt nyelv vagy az alexandriai könyvtár nagykatalógusa.

Néhány támpontot azért ki lehet olvasni a sorok közül: az Erna nevű nőszemély túlontúl kiemeli a fontosabb futamokat a többi rovására, lelkiismeretlenül kezeli a pedált, és fölöslegesen sűrű tempót diktál – ez azonban mind csak szó, szó, szó, és semmit sem segít azon, hogy nem lehet igazából tudni, egy tűrhetően művelt fiatalembernek mit kellett keresni vagy kihallani a kiszemelt leány zongorajátékából, és hogy ez utóbbinak mit illett vagy nem illett tenni az iskolás darabokkal, a pedállal meg a billentyűkkel. Pedig Csáth még elő is sorolja, mi tartozott egy rendesnek számító ifjú hölgy repertoárjába: Czerny etüdjei, gyakorlatok Bertinitől, és a 40 tägliche Übungen, amelyek egyikéről sem tudtam kapásból, hogy micsoda: aztán hazaérve meghallgattam, és egyik bonyolultabbnak hangzott, mint a másik, és máig is nehezemre esik beleélni magam a zongoratanár helyzetébe, aki a túlfűtött Übungentől és Erna nyakszirtjének csodás illatától hajtva a kurzus végén haladéktalanul megkérte a nő kezét.

Milyen lehetett – ábrándoztam a kegyetlen légvonatban – érteni ezeknek a finom jeleknek a nem-kodifikált rendszerét? Tudni, milyen, amikor egy hajadon úgy zongorázik, hogy férjhez akar menni, vagy úgy, hogy nem akar? Hogy az etüdben benne legyen az elutasítás vagy a felkínálkozás? Milyen, amikor egy szép nő utálatosan játssza Bertinit, hogy csúnyának lássék, vagy amikor egy csúnya lány úgy zongorázza le a penzumot, hogy abban minden lehető szépség ott van, mert azt reméli, hogy valamiképp ő is megszépülhet általa? Vagy mint a nevezett Erna, aki látszólag azért játszik intelligensen, mert szeretné, hogy megkérjék, s végül ő mondhasson nemet?

Ha már megszólított, kedves Brenner úr, szabadjon válaszolnom: dehogyis tudjuk, „hogyan zongoráznak a nők, ha óriási intelligenciáról akarnak tanúságot tenni” – amikor még azt sem tudtam, hogy létezett ez a Bertini, akinek darabjain a kisasszonyok végiggyakorolták az egész tizenkilencedik századot, elfogadható kérőkre és eltitkolható szeretőkre várva. És ezért hiába hallgatom most, alig száz év múlva Czernyt ugyanazon a Budapesten, sehogysem hallom ki belőle a megerőszakolt futamot, amit az érdekes arcú lány vitt bele, hogy végre megkérjék a kezét. De sok más, szintúgy magától értetődő dolgot nem tudunk már: azt sem, milyen végigsétálni a Tabánban, vagy meghúzni magunk egy éjszakára a petróleumszagú szobákban; nem tudjuk, milyen rettegni a torokgyíktól vagy esténként elgémberedett kézzel szenet cipelni fel a bérházak pincéiből; nem tudjuk, milyen volt rikkancsként éhbérért ordibálni az utcákon vagy tisztes zongoratanárként legálisan kisasszonyokhoz járni. Apróságok ezek, ki számol velük. És mégis elérhetetlenek, mint a másfélezer éve kihalt pikt nyelv vagy a hamuvá lett könyvekben felhalmozott többi értékes és semmitmondó tudás.