…és most: beszélek!

Élek az alkalommal,

hogy a beszéd

alkatommal rokon természetét

ne csak kimutassam, de a mondvacsináltat magam is csináljam,

benne legyek úgy is, hogy

hangokat adok itt és most,

szavakat mondok,

részt veszek,

bekapcsolom a Kállay Géza történeteiből ellesett

Szövegbe Helyező Szerkezetemet,

tudván tudva, nem akárhol vagyok,

nem akármilyen társaságban,

2013-ban, Magyarországon –

ezért is olyan súlyos a téma,

mert mi lehet a beszédről szóló beszéd hozadéka

ma,

amikor a

társadalmat a

mindenoldalú

demagógia

dúlja, de…

Elég.

Örülni jöttünk össze.

Inkább azt mesélem el,

mielőtt ezt a szöveget, vers és elmélkedés elegyét írni kezdtem,

a négy Kállay-könyvet a sárga pontok sorrendjében

szépen egymás mellé tettem,

hogy az absztrakt-antropomorf Kandinszkij-képek borítóit összenézve érzékeljem,

amit korábban is tudtam,

együtt kvartettként társítják a képzőművészetet

a jel és a jelentés bonyodalmait újra és újra feszegető és megjelenítő

Kállay-féle irodalmi-filozófiai mű-sorhoz,

amiben szerzőnk nem akar mindent elmondani,

de mindig az egészet s az egészhez képest szeretné megtárgyalni veled –

mi benne a személyes részed,

van-e, és hogyan:

komolyan.

Ezzel a borítóval együtt

négy azonos értékű változat készült,

s mikor a választás után szerzőnk kérte,

őrizzük meg a másik hármat is,

gondtalanul harsogtuk,

úgy lesz, persze.

Ám abban a pillanatban mintha bekattant volna valami,

ami

a Szövegbe Helyező Szerkezet működésére hasonlított,

talán annak a bonyolultabb

vagy inkább egyszerűbb, mert tovább gördült

változata volt? Nem tudom.

Felelősséggel csak azt állíthatom,

megtörtént,

és úgy érzem, ma is, itt is

folytatódik:

ahogy elbeszéltem az imént,

ahogy meghallgatták,

és ahogy próbálom a lehetetlent, rögzíteni a pillanatnyi jelent,

kimondani, hogy éppen most

mi van:

benne vagyunk, mint egyes szám első személyű résztvevők,

mindannyian.