S e szeri se száma a művészi zene remekeibe rejtett enigmáknak.

A megvallott szerelmek és a titkos kedvesek fülének szánt utalásoknak. A számmisztikai rejtvényeknek és rejtélyeknek: Bach, Alban Berg életének vagy akár csupán nevük betűalakjának numerikus összefüggés-rejtjellé változtatásának, amelyek különös vízjele aligha a kompozíció tartópilléreit erősíti, mégis megborzongat, akár az ember által ismertnél több dimenzióba gondolás.

De itt és most nem a – nehezen bár, de – megfejthető titkot kutatjuk. Nem a követhetetlen kártyatrükköt kockázzuk ki annyira, hogy a hókuszpókusszal elfedett „csodatermő” apró mozdulatot tetten érjük – akár a madáréneket szoktuk lelassítani, hogy lejegyezhessük dallamát. Most „a nagy titokról” elmélkedünk. Azért nem írom nagy kezdőbetűkkel, mert nem misztifikálni akarom. Mindig úgy szeretek a titok nyomába eredni, mintha a kétségtelen eredmény a megfejtés lehetne. Habár egyre inkább tapasztalom, minden megfejtett titok mögött ott áll egy megfejtetlen, s minden megfejtés csupán rész. Ha egészen megfejthetném, tovább nem munkálna az, ami titok. A művészet hatásmechanizmusának titka is ilyen. De talán legkivált – az irodalom és a figurális képzőművészet konkrétumait nélkülöző – zenéé. Azon belül is az abszolút zenéé, amelyhez se szöveg, se tartalmi program nem kötődik.

Sámándobok extázisa? Gamelán zenekarok lágy tengerhullámzásszerű belső mozgásainak messziről figyelve állni látszó heterofón csillogása? Ütemesen ismételt ritmusok motorikus izgalomkeltése? Nem. Ez mind a testhez szól. Ideget érint, izmot mozdít. Ahol van rá ősi képesség – főként Dél-Ázsiában, itt-ott tán még Afrikában – eljuttathatja az embert a szinte biológiai transzcendenciához is, olyan lelki átváltozáshoz, amelyet a rációban nevelkedő európai ember már követni sem tud. De ez nem a zene titka.

Egy szövegtelen dallam. Amelyben nincs semmilyen konkrét utalás. Nincs benne a Dies irae szekvencia tartalmi hivatkozása, nem népdalt idéz, ahonnan – ha ismerem – tudhatom, hogy „szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem”. Nincs verbális iránytűm: csak a dallam iránya, csak ritmizálása, csak maga a kimondatlan s tán kimondhatatlan. Amit mégis ért a más anyanyelvű is. S amit mégsem egyformán ért még két egymás mellett ülő azonos anyanyelvű sem. Talán mindkettő szomorúnak hallja. De hogy mitől szomorú, az nemcsak a dallamon múlik, hanem a hallgatón is. (Első titok: ugyanaz a zene többé-kevésbé másként hat minden egyedre.) Más időpontban esetleg ugyanannak a hallgatónak is más tartalmat kölcsönöz. Mert közben meghalt valakije. Vagy visszatért a kedvese. Vagy csak fáradtabb, kimerültebb éppen. Csalódott. Reménykedő. Nosztalgikus. (Második titok: a befogadó sem statikus, a zene „mozgó célpontra lő”.)

A dallam, amelyet mondjuk hegedűn ismertünk meg, egy oktávval feljebb költözik a hangszeren. Más fénye lesz. Mást kezd jelenteni, már csak ismételt megszólaltatása által is. Most kíséret nélkül hallom. Kisvártatva harmóniát pengetnek alá a vonósok. Új értelmet nyer. Majd fúvósok árnyalják a kíséretet, esetleg átköltözik a dallam a kürtbe vagy a klarinétba. Netán a harmónia is megváltozik. A harmónia értelmez: megvilágít, elsötétít, kihangsúlyoz, vagy épp takar. A dallam a zenekar nagyobb szeletét mozgósító kíséret fölé kerül. Ellenszólam vitatkozik vele. Esetleg az ő megfordítása, tükörben, „fejjel lefelé”. Vagy épp hátulról előre halad, akár a rák. Hallom a változásokat, érzem: itt harciasabb, ott nyugalmasabb, itt dicsőbb, ott fájdalmasabb, amott már át is alakul a dallam: felismerhető marad, de a dúr melódia moll jelmezbe öltözik, hangjainak hossza megnő, esetleg a szaporább ritmusú dallammal lassú ellenszólam szegül szembe, amely más időérzetet kelt, más kameraállásból fotózza a történteket. (Harmadik titok: a közlés konkretizálódása nélkül változik annak értelme. Még nem fogtam meg, s máris kisiklott a kezemből.)

Mire gondolt a zeneszerző? – hallom az indokoltan felmerülő kérdést megannyiszor. Ha fontos, hogy mire, megmondja. Nem rejti véka alá, hogy Mazeppa meghurcoltatására, a szarvassá változott fiúk jelképes történetére, vagy épp egy festményre, amelyet hangzó képzettársításokkal tükröz. Ilyenkor nyitott szemmel nyújtja kezét: megkeresi a hallgatóét, megragadja és viszi az ábrázolt világba – néha azon túlra is. De egy program nélküli szimfóniában, szonátában, szerenádban, impromptuben nem látjuk egymást, szerző és hallgató. Valahonnan érkezik egy kinyújtott kéz. Nem látom, kié, nem látom, honnan. De nyújtom a magamét. Ha megérint a mű, megérint a kéz. Ám nem visz sehova. Együtt lebegünk. Ő a közléssel, én a befogadással. Értjük egymást.

Csak az egészet nem értjük.

Lehet, hogy valaki egyszer azt hagyta örökül: titok legyen?