Délután négy óra tájban készítettem magamnak egy kávét. Kiaraszoltam a nappalin keresztül, mely tele volt mindenféle játékkal, szétdobált párnával, a közelgő farsangra előszedett jelmezekkel. Kiléptem a teraszra. Gondosan behúztam, megtartottam a hatalmas fenyőfa ajtót, hogy ki ne zárjam magam, s vissza tudjak menni, ha elszívtam a cigarettám.
A kerten túli ház szép. Diszkréten meghúzódik a fenyőfák, bokrok között. Első látásra nem tűnik fel, mennyi pénzt költött rá a szomszéd, akivel sohasem beszéltem.
Első évben tavasszal füvet nyírtam, láttam, a férfi is matat a kertben, odaköszöntem. Nem válaszolt, oda sem nézett. Ugyanígy a felesége. Többet nem köszöntem.
Így telt el tizennégy év.
Meggyújtottam a cigarettám, belekortyoltam a kávémba, amikor észrevettem, hogy kijön a szomszédnő. Hosszú évek óta látom, nézem, ha akarom, ha nem, valahogy mégis figyelem. Szőke, kék szemű, harmincöt év körüli. Két gyerekük van. A kislánnyal tán kilenc éve egyszer beszéltem.
Rágyújtott ő is. Kifújta a füstöt, rám nézett, és lépett egyet felém.
– Boldog új évet!
Egy pillanatig mukkanni sem tudok.
– Boldog új évet! – kiáltom vissza. És folytatom. – Jaj, nagyon örülök. Végre beszélünk. Korábban többször köszöntem, de nem feleltek.
– Kicsit süket vagyok – hallatja kellemes hangját.
Tavalyelőtt megépült a kerti grillező, nyaranta gyakran nagy vendégsereget fogadnak. Olykor nagyon hangos volt. A hangja, kacagása mindig tele élettel.
– Lehet, hogy én beszélek halkan. A lényeg, hogy megtört a jég.
– Nem zavarja a kutya? – kérdezte.
A lábánál a kis szőrmók éppen valamire ugatott.
– Nem. Kedvelem a kutyákat. Valójában én is szeretnék, csak nem lehet, mert közös a kert. Hogy hívják?
– Zokni.
– Most már emlékszem. A gyerekeim néha emlegetik.
– Kettő van?
– Kettő. Maguknál is.
– Már nagyok.
– Hány évesek...?
– Tizenöt és tizenhat...
– Igen, kamaszkoriak a problémák... – jegyzem meg bölcselkedve. Bólogat. – A kislánnyal egyszer beszéltem.
– Tényleg? – kérdezi, mire bólintok. Aztán csönd.
– Maguknál is jár a róka?
– Mi?
– Két róka. Rendszeresen bejárnak a kertbe. A lenti szomszéd biztonsági kamerája felveszi.
– Akkor lehet, hogy Zokni esténként néha azokat ugatja.
– Szeptemberben egy őz lapult meg itt a bokrok alatt.
– Igen...?
– Amikor felkapcsoltam a teraszvillanyt, kijöttem, fejvesztve menekült.
Elhallgattam. Hogyan folytassam?
– Én tizenkét éves korom óta lakom itt. Egyszer egy szarvas járt a szomszéd kertjében, szerintem beteg lehetett. Akkor egy vizslánk volt. Beleakaszkodott a nyakába, nem akarta elengedni, alig tudtuk leszedni róla... Nem emlékszem, mi lett aztán.
– Októberben kiásták a vízaknánkat. Az egyik munkásnak meséltem az őzről, aki erre kiugrott a gödörből, odavezetett a bokrokhoz, s mutatta, mennyi lábnyom van ott. Azt állította, némelyik vaddisznóé, ebben egészen biztos. Kételkedtem, de aztán meggyőzött.
Közben a cigarettám csonkig égett.
– No, örülök, hogy végre beszélgettünk. Legközelebb kezet fogunk és bemutatkozunk.