Liget.org   »   2013 / 3   »   Madarász Levente  –  Valami történt
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2694
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Délután négy óra tájban készítettem magamnak egy kávét. Kiaraszoltam a nappalin keresztül, mely tele volt mindenféle játékkal, szétdobált párnával, a közelgő farsangra előszedett jelmezekkel. Kiléptem a teraszra. Gondosan behúztam, megtartottam a hatalmas fenyőfa ajtót, hogy ki ne zárjam magam, s vissza tudjak menni, ha elszívtam a cigarettám.


A kerten túli ház szép. Diszkréten meghúzódik a fenyőfák, bokrok között. Első látásra nem tűnik fel, mennyi pénzt költött rá a szomszéd, akivel sohasem beszéltem.

 

Első évben tavasszal füvet nyírtam, láttam, a férfi is matat a kertben,  odaköszöntem.  Nem válaszolt, oda sem nézett. Ugyanígy a felesége. Többet nem köszöntem.


Így telt el tizennégy év.

 

Meggyújtottam a cigarettám, belekortyoltam a kávémba, amikor észrevettem, hogy kijön a szomszédnő. Hosszú évek óta látom, nézem, ha akarom, ha nem, valahogy mégis figyelem. Szőke, kék szemű, harmincöt év körüli. Két gyerekük van. A kislánnyal tán kilenc éve egyszer beszéltem.

 

Rágyújtott ő is. Kifújta a füstöt, rám nézett, és lépett egyet felém.

 

– Boldog új évet!

 

Egy pillanatig mukkanni sem tudok.


– Boldog új évet! – kiáltom vissza. És folytatom. – Jaj, nagyon örülök. Végre beszélünk. Korábban többször köszöntem, de nem feleltek.


– Kicsit süket vagyok – hallatja kellemes hangját.

 

Tavalyelőtt megépült a kerti grillező, nyaranta gyakran nagy vendégsereget fogadnak. Olykor nagyon hangos volt. A hangja, kacagása mindig tele élettel.

 

– Lehet, hogy én beszélek halkan. A lényeg, hogy megtört a jég.


– Nem zavarja a kutya? – kérdezte.


A lábánál a kis szőrmók éppen valamire ugatott.

 

– Nem. Kedvelem a kutyákat. Valójában én is szeretnék, csak nem lehet, mert közös a kert. Hogy hívják?

 

– Zokni.

 

– Most már emlékszem. A gyerekeim néha emlegetik.


– Kettő van?


– Kettő. Maguknál is.


– Már nagyok.

 

– Hány évesek...?

 

– Tizenöt és tizenhat...

 

– Igen, kamaszkoriak a problémák... – jegyzem meg bölcselkedve. Bólogat. – A kislánnyal egyszer beszéltem.

 

– Tényleg? – kérdezi, mire bólintok. Aztán csönd.

 

– Maguknál is jár a róka?

 

– Mi?


– Két róka. Rendszeresen bejárnak a kertbe. A lenti szomszéd biztonsági kamerája felveszi.

 

– Akkor lehet, hogy Zokni esténként néha azokat ugatja.

 

– Szeptemberben egy őz lapult meg itt a bokrok alatt.

 

– Igen...?

 

– Amikor felkapcsoltam a teraszvillanyt, kijöttem, fejvesztve menekült.

 

Elhallgattam. Hogyan folytassam?

 

– Én tizenkét éves korom óta lakom itt. Egyszer egy szarvas járt a szomszéd kertjében, szerintem beteg lehetett. Akkor egy vizslánk volt. Beleakaszkodott a nyakába, nem akarta elengedni, alig tudtuk leszedni róla... Nem emlékszem, mi lett aztán.

 

– Októberben kiásták a vízaknánkat. Az egyik munkásnak meséltem az őzről, aki erre kiugrott a gödörből, odavezetett a bokrokhoz, s mutatta, mennyi lábnyom van ott. Azt állította, némelyik vaddisznóé, ebben egészen biztos. Kételkedtem, de aztán meggyőzött.

 

Közben a cigarettám csonkig égett.


– No, örülök, hogy végre beszélgettünk. Legközelebb kezet fogunk és bemutatkozunk.