Gyilkosaim ma álmatlanságra panaszkodtak,

ezért velük virrasztottam én is. Együtt

számoltunk el ezerig, végig résen voltam,

ne csaljanak. Utána énekeltem azon a langyos,

csobogó tejre hasonlító hangon, amivel először

magamhoz édesgettem őket. Végül engedtek

a szelíd erőszaknak, nyáluk kifolyt, karmaikat

a párna húsába mélyesztették, és egyszerre

kezdtek hadoválni sistergő anyanyelvükön,

amit bár sosem hallottam, mindig ismertem,

mert az elbukott lázadások utáni némaságra

emlékeztetett. Egy pillanatra olyan csupasznak

láttam őket, ahogy magamat soha, és vérző

szívvel ugyan, de elhittem: tényleg leszámoltam

velük. Bűnös gondolatomra persze felriadtak,

mintha véletlenül a padlóra rakott tálkába rúgtam

volna. Ezt még megkeserülöm, nyávogtak

sértődötten, hiszen úgysem magukat árulták el

ártatlan álmukban, hanem engem. Legyek hát

nagylelkű, mondták, én pedig bólogattam: amit

láttam, titok legyen, mint egy félreértett merénylet.

Vagy egy sikertelen napfelkelte, ami sajnos

a sűrű, novemberi ködbe fulladt, mielőtt még

igazán megtörténhetett volna.