Nem tudom mi lelt, de

amikor napellenzős

vászonsapkáért mentem

a kínai bazárba, hirtelen

mozdulattal

egy fekete álszakállt emeltem le

a polcról.

A pénztáros megjegyezte:

„Bajusz is jár vele”, s már adta is kezembe.

A boltból másik ember lépett ki.

Hazatért, a család

mulatott; „nahát, hogy jutott eszedbe

ilyen gyerekség, olyan vagy, mint az unokád!...”

– Szakállas unoka? – ámuldoztam, de

már mindenki máshogy

viszonyult hozzám. Igen,

más is lehetek, mint ami vagyok, íme,

az arc perc-embere,

máskor talán bankot rabol,

magányos nőket követ az utcán és

kabátrántással felfedi alsótestét,

valamely hatalom megbízásából elvegyül

az ünneplő tömegben, s adott pillanatban

a szónokra lő,

– az álszakáll puszta birtoklása

megingatja az emberek

letétbe helyezett hitét, feltételezhető, hogy

logika oson a felszín alatt,

visszafogott és pattanásra kész rugók

feszülnek, titkolt akarat, vágy

lobban elő, gyorsvonat-utazás a tér

üresen hagyott kockáiba

– egy villám.