S bármi essék is idebenn –

Hadd essék, mondta Findlay.

Mindhalálig titok legyen! –

Titok lesz, mondta Findlay.

(Robert Burns: Falusi randevu

Szabó Lőrinc fordítása)

M olly Patterson a sarokban kucorogva bámulta anyja kiterített testét. Más rokona nem maradt, szomszédasszonyok mosdatták, fésülték a halottat, két hosszú varkocsba fonták korán megőszült haját és az ünneplős ruháját húzták rá, ahogy illik. Agnes Ferguson, aki szemben lakott velük, még arra is ügyelt, hogy a cipője tükörfényesen ragyogjon, nem vallasz szégyent, bogárkám, egyet se aggódj, suttogta Molly fülébe, és pár pillanatig a lány vállán nyugtatta nagy, vörös kezét. A láz három nap alatt végzett a falu egykori szépével, összegyűrte sima, fehér arcát, meggörnyesztette karcsú alakját, és rekedt suttogássá sorvasztotta hangját, amelyet szerte a környéken emlegettek. Ha valaki esküvőre, temetésre vagy egyéb tekintélyes alkalomra készülődött, rendre azt a tanácsot kapta, hogy invitálja meg MacAllister lányát, mert úgy énekel, akár egy tündér: hol búsan, hogy az ember szíve szakad meg, másszor meg szilaj-vidáman, és táncol is hozzá. Csak így emlegették: MacAllister lánya, pedig fiatalon férjhez ment, hamarosan Molly is megszületett, és tisztes gazdasszony, jó feleség hírében állt. Az emberek mégis nagyhangú, iszákos apjára emlékeztek, aki kislány korától mindenhová magával hurcolta. Ha nem tudta kifizetni az italát, félkézzel emelte a gyereket a kocsmapultra, és ráparancsolt, hogy énekeljen. Brenda MacAllister énekelt, és mindig akadt vendég, akit annyira elbűvölt, hogy rendezte az apja számláját.

Brenda MacAllister teste a konyhaasztalon feküdt, szeme szorosan lezárva, álla tiszta fehér kendővel felkötve, az ajka szürke, keskeny csík. A szomszédasszonyok szétszéledtek, hogy a maguk háza táját is rendbe szedjék. Azt ígérték, még sötétedés előtt visszatérnek, hogy együtt virrasszanak, és Molly lelkére kötötték, hogy addig se hagyja magára a halottat, mert az Ördög csak az alkalmas pillanatra vár, hogy lecsapjon. Amikor megfájdult a háta az ágy mellé húzott konyhaszéken, a lány a padlóra ült, a falnak dőlt, és a csuklóját dörzsölgette, hogy ébren maradjon. Le-lecsukódott a szeme, így pár pillanatig nem is tudta, az ablakon betekintő idegen valóban ott áll, két tenyerét valóban az üvegre szorítja, hogy leplezetlen kíváncsisággal a sötét szobabelsőt kémlelje – vagy talán csak álmodja az egészet.

Hetekkel később, amikor az idegen már anyja egykori szobájában lakott, olykor arra gondolt, hiába őrködött, az Ördög mégis kedvet kapott, hogy a friss halott szabadon csellengő lelkét megkaparintsa, hiszen ki más lenne olyan szemérmetlen, hogy bebámul egy idegen házba. Először benézett, aztán itt ragadt, levakarhatatlanul és természetesen, mint egy furcsa formájú anyajegy, amihez hozzászokik az ember. Mintha születésétől viselné. Az Ördög jegye. Míg a férfi szakadt ingét varrta, kását főzött neki és hagyta, hogy a szoknyája alatt matasson, intő jelek után kutatott, de kénkőszag helyett csak izzadságot érzett, paták helyett erős, inas lábfejet látott.

A férfi jóval idősebb volt nála, az anyjával lehetett egykorú, csak a szeme mutatta fiatalabbnak – a kíváncsi, hetyke szempár figyelmét semmi nem kerülte el, ide-oda cikázott. Ha Molly ránézett, mintha tükörbe pillantott volna: aranyzöld színű, halványbarna pöttyökkel tarkított szembogara miatt az anyja gyakran hívta Gyíkocskának, s az idegennek is éppen ilyen színű volt a szeme.

A férfi délelőttönként a módosabb gazdák háza körül sertepertélt, besegített a mezőgazdasági munkákba, s ahogy ráérősen, egy mozdulattal fordította meg a szénaköteget vagy végigsimította a ló hátát, olyan ember benyomását keltette, aki bár jártas az efféle munkákban, csak szórakozásból dolgozik, amíg a kedve tartja. Nagyobb feladatot nem is bíztak rá, csak amennyit két-három óra alatt elvégezhetett, aztán zsebre vágta csekélyke járandóságát, és vissza se nézett.

A szomszédasszonyok persze összesúgtak Molly háta mögött, Agnes Ferguson meg egyenesen megmondta, hogy fiatal lánynak nem illendő egy fedél alatt hálni holmi jöttmenttel.  Fergusonné az idegennek is a szeme közé nézett, de mintha az aranyzöld szempár megbabonázta volna, benne akadt a szó, és fejét csóválva magukra hagyta őket.

Talán Agnes szemrehányó tekintete volt az oka, hogy Molly mesélni kezdett az anyjáról. Vagy a szavai, amelyek olyan idegenül csengtek a fehérre meszelt falak között. Az idegen és Molly keveset beszélgettek, a lány nem kérdezte, korábban hol lakott, merre járt, a férfi meg csak fütyörészett, evett, aludt, s ha olykor az ágyba húzta a lányt, nem sok szó esett közöttük. Az idegen mindent olyan természetességgel tett, mintha jog szerint illetné ágy és asztal. Mintha hazatért volna. Az első éjszakájukon, a véres lepedőt látva egy pillanatra megdöbbent. Hosszút, éleset füttyentett, mint a falu mellett elhaladó gőzmozdony, ami megállás nélkül robog tovább. Talán akkor döntötte el, hogy néhány fillérért kiveszi a ház üresen álló szobáját, s Molly azonnal beleegyezett, bár a férfi nem kérte az engedélyét, csupán közölte, hogy ott marad, naponta fizet kosztért és kvártélyért, a zsákját rögtön az ágy sarkába dobta – a lány mégis bólintott. Kerülték a beszédet, elég volt egy mozdulat vagy biccentés. Agnes Ferguson azonban visszahozta a szavakat a házba, ott zsongtak-duruzsoltak a konyhaasztal fölött, a hálószoba lámpása körül, elterpeszkedtek a karosszékben, megmártóztak a mosdótálban, belekeveredtek a reggeli zabkásába, és hiába nyitott ajtót-ablakot, a huzat sem segített. És Molly mesélni kezdett.

A halála előtti napon az anyja már jobbára eszméletlen volt, félrebeszélt, s ha kínkeservesen lenyelt pár csepp levest, az ajka még sokáig remegett az erőfeszítéstől. Hajnalban, amikor Molly már elbóbiskolt az ágya mellett, Brenda MacAllister rövid időre legyőzte a lázat: felült, a tekintete kitisztult, hosszan, nagyot kortyolt a hártyás tetejű, kihűlt levesből, és dúdolni kezdett: Lányka, ha én felkereslek, lányka, ha én felkereslek, száz szalagod körbe repked, lányka, ha én felkereslek… Tisztán csengett a hangja, mintha újra egészséges volna. Molly ezt még sosem hallotta tőle, de a dal hirtelen elhallgatott, az anyja megragadta a karját, közelebb húzta magához, úgy suttogta, sebesen hadarva, hogy a lány alig értette: ott kódorgott a ház körül, mint a kivert kutya, egyre csak kaparászott az ajtónál, hát beengedtem, tudtam én, hogy miféle, hogy elcsavarja a lányok fejét, aztán szégyenben hagyja őket, de a szemének nem tudtam ellenállni, ahogy nézett az ablakon át, úgy könyörgött, hogy eresszem be, halkan suttogva, hogy apámat fel ne ébressze, a szeme… a szemedet tőle örökölted, aranyzöld, mint a gyíknak…

Éppen mint a tiéd, fordult Molly az idegen felé, s az elgondolkodva dörzsölte a homlokát. Hogy is hívták anyádat?, kérdezte, de a lány csak a fejét rázta, ujjával végigsimította a férfi ajkát, úgy válaszolt: Mindegy. Amit elmondtam, más nem tudhatja. Mindhalálig titok legyen!

És bólintott akkor Findlay.