Nem hallgathatom el, már akkor tudtam, hogy végtelen sora van a titkoknak, amikor még csak négykézláb haladtam előre és alulnézetből ismerkedtem a világgal. Ekkor történt, hogy egy alkalommal nyitva maradt az ajtó, amely a világ veszélyesebb részébe, a többi szobába vezetett, és én felfedező körútra indulhattam. Voltaképpen már jól ismert, barátságos terepen közlekedtem, ám egyedül, óvó karok és kedves intelmek kísérete nélkül sohasem vágtam efféle kalandba, és ezúttal a hely meghittsége eltűnt, a csend és a homály váratlan fenyegetéseket rejtegetett, a sötét felületek kiismerhetetlenné és ellenségessé váltak, és úgy éreztem, mintha a világ pereméről zuhanni készülnék a véget nem érő mélybe, a családi krónika szerint pánikba estem, alig tudtak megnyugtatni. Később, amikor szüleim biztonságos ágyából szemlélhettem sötétet és világost, és megint tettre kész és derűs voltam, el akartam anyáméknak magyarázni, hogy nem valamiféle alattomos betegség, csupán a horror vacui támadt rám, de sajnos, még nem tudtam beszélni. Ez volt az első találkozásom a nagy titokkal: hogy a semmi nem egyéb, mint az a másik helyszín, ahol a családom nem tartózkodik. Érthető, hogy e zsenge korban megtett felfedezés rendkívüli hordereje majdnem összeroppantott. Felemelő (vagy elborzasztó) gondolat, hogy míg én egyéves koromban az ittlét titkait keresve kitapasztaltam a Heidegger által hétköznapi heroizmusnak nevezett állapot minden nyűgét és nyilát, odaát, Freiburgban a nevezett filozófus e témakörben a gondolkodás hasonlóan szédítő távlatait járta be.

Így van ez, kedves barátaim... Titkok és revelációk pókháló finom selyem-szövedéke köt össze egymással ismeretleneket, kicsinyeket és nagyokat, fél-nácikat és egész zsidókat, életkorokra, országokra, világnézetre és származásra való tekintet nélkül, miközben az érintettek nem is szereznek tudomást e kötelékről. Életrajzírók általában a filozófiatörténet nagy veszteségének tartják, hogy ezerkilencszázhuszonkilencben azon a legendás filozófiai párviadalon, amely Davos hóborította hegycsúcsain zajlott a fent említett filozófus és a liberális Ernst Cassirer között, én még nem lévén a világon, nem szállhattam ringbe a politikai humanizmus képviseletében. Krónikások egyéb alkalmakat is felsorolnak, amikor, fájdalom, hiányolniuk kellett jelenvalóságomat. Engedjétek meg, hogy az illendő szerénység nevében ehhez én ne fűzzek kommentárt, témánk most amúgy is derűsebb tájakra szólít.

Tizenhárom éves lettem, már tova szállt zsenge korom zsenialitása, sem a filozófia, sem egyéb tudományok vagy művészetek tekintetében nem váltam ki a szürke tömegből, egykori hírnevem a feledésbe merült, és ezt cseppet sem bántam, büszke voltam, hogy egy lehetek a milliók közül, és egyúttal tagja annak a bonyolult szabályokon alapuló titkos társaságnak, amelyet néhány osztálytársammal alapítottunk. Alapokmányunk a Szép új világ című könyv volt, különösen a benne olvasható rigmusokat imádtuk, ezeket titokzatos szertartásainkon sprechgesangosan adtuk elő. Ceremóniáinkat napról-napra formáltuk és tökéletesítettük, a szavak értelmével nem törődtünk, az énekbeszéd ritmusára és dallamára figyeltünk csak, már eszünkbe sem jutott a háború és minden egyéb szörnyűség, amit csak nemrég éltünk át, valóban szép új világ volt ez, a koalíció rövid időszaka.

A versikékből a legnagyobb hatást az a négysoros gyakorolta rám, amelyet most, sok évtizeddel később nem találok a könyv internetre szkennelt példányában; az opusznak talán nem is Aldous Huxley volt a szerzője, hanem az egyik osztálytársnőm, aki addig alig szólalt meg (ó istenem, a lassú vizek...). De Huxley vagy ő, a lényeg, hogy a kérdéses mű kultúránk része  lett:

Forgás és vonzás a mindenség titka,

csattog és pattog a villamosszikra...

A „mindenség titka” elbűvölt engem, próbáltam a mindenséget elképzelni, de elbuktam. Egyszerű, mondta könnyedén a vers szerzője, gondolj egy óriás leydeni palackra, amely mégsem hasonlít egy leydeni palackra... Bámulattal néztem rá, sajnos, én képtelen voltam az ő sajátos nem leydeni leydeni fogalmi rendszerét átvenni, számomra az egész ügy borzongató rejtély maradt. A versike ráadásul még két, hasonlóan enigmatikus verssorral végződött:

Nincs pozitív és nincs negatív,

Csak csattogó, pattogó villamosív.

A többiek vígan skandálták a szöveget, én azonban légüres térben éreztem magam, nem tudtam, hogy mit kezdjek a pozitívval és a negatívval, és hogy a mínusszor mínusz miért lesz plusz, azaz, ha egy nem létező mennyiséget megszorzok egy másik nem létező mennyiséggel, mért lesz abból létező mennyiség, a mínusszal jelölt végtelen tartománynak az én logikám szerint nem lett volna szabad léteznie, ám fenyegető módon nagyon is létezett... A boldog időkben, amikor még nem rendelkeztem a beszéd butító képességével, mindez nyilvánvaló és természetes lett volna számomra, de kamasz koromban csak csattogtak és pattogtak a fejemben a szavak, értelem nélkül és keserűen kellett tudomásul vennem, hogy a mindenség titkát előlem nehéz lakat zárja el.

Miért?

Ezt kérdeztem annak idején az osztályban is. Tanultam, tanultam, tanultam, ó istenem, szorgalmas óriáshangya voltam, nem maradt időm észrevenni, hogy egyre kevesebbet tudok, eközben a leydeni palackos osztálytársnőm kecsesen repdesett a mindenség titkai közt, és vizsgálódásai eredményét egy újabb, ezúttal kétsoros versben tette közzé, angolul, hadd hallja meg az egész világ.

Something is not a form of things,

On earth there must be anything.

Valaki rögtön ráénekelte ezt a szöveget a Hull a pelyhes fehér hó Mozarttól származó dallamára, sokan csatlakoztak, zúgott az ének, ő szerény mosollyal fogadta a gratulációkat.

Tra-la...

Én persze tudtam, hogy ez a versike csak játszadozás a szavakkal, a valamivel és a semmivel, a nehéz lakatot képtelen leszek kinyitni. Bár a misztikus kötelék köztem és Heidegger közt megszakadt, úgy véltem, a Fekete erdőben sétálgatva ő sem kap választ a kérdéseire.

Sok évtized múlva, egy tavaszi napon, váratlanul mégis bekövetkezett a megvilágosodás, mintha a fecskékkel együtt érkezett volna. Igazi megvilágosodás volt, annak minden ünnepélyességével és azzal a fizikai rosszulléttel, amivel ilyesmi jár. Ültem a villamoson, néztem a Dunát, kéne már egy új szemüveg, gondoltam, és hirtelen köd borult a világra, hevesen dobogott a szívem, bénulás tüneteit észleltem a bal karomon, és a mellkasomban rettentő fájdalmat, és megrohant egy ismeretlen rémület és egyúttal bizonyosság, hogy most majd megtudom.