Adyt megosztó személyiségnek tartották kortársai. Hívei bálványozták, ellenségei kiátkozták, a politizáló költészettől idegenkedő, kifinomultabb stílhez szokott Nyugat-beli költőtársak pedig ellenérzéssel figyelték, hogy a vidékinek és műveletlennek vélt poéta miként válik a modern irodalmi folyóirat vezérköltőjévé. Sokakat riasztott zabolátlan fenegyerek-természete, mert amikor eluralkodott rajta a gőgös önérzet-túltengés, fegyverbarátaiba – köztük Juhász Gyulába is – belemart (s később nem győzte kiengesztelni őket). Juhász azonban nem volt haragtartó, különösen Adyval nem, aki 1905-ben elsőként bírálta el a Budapesti Naplóhoz küldött verseit, s „levél-terápiá”-val igyekezett kigyógyítani a huszonkét éves szegedi költőt „beteges szenzibilitásából”.

Nagyváradi tanárként többször is találkozott a Párizs–Budapest–Érmindszent között utazgató Adyval, aki néhány napot régi barátai körében, fehér asztal mellett – majd Léda otthonában – töltött. Ilyenkor fejedelemként trónolt köztük, s ellentmondást nem tűrve vélekedett mindenről. Az irodalmi ősökről vitázva összeszólalkozott Juhásszal, mert a fiatalember megvallotta, hogy – Petőfi mellett – a melankolikus Arany a kedvenc költője: drámát is írt róla,  stílusművészetét elemző doktori értekezésre készült,  és nem győzte hangoztatni Arany modernségét. Az ellenvéleményekhez nem szokott Ady sértetten elrohant – két nap múlva azonban levélben békejobbot nyújtott Juhásznak, remélve, hogy „hírhedt, de érthető érzékenysége” nem szenvedte meg az ő „lármázását”. A szegedi poéta verssel reagált, s Válasz Ady Endrének című költeményének kéziratára ezt rótta: „Most olvastam el a M. P-t.  Ilyen vallomásokat még nem hallottam a Kárpátok alatt, de azokon túl se! Mit mondjak? Gyönyörű – s’il vous plaît!”

Juhász Gyula, aki csüggedt korszakaiban maga sem vetette meg a szorongásoldó bort, el volt ragadtatva Ady szociológiai-lélektani diagnózisától, amely rávilágított, miféle belső kényszer hajszolja bele a „művész-temperamentumokat” az egészségromboló, halálsiettető ivászatba: „… az alkoholos zseni vagy zseniféle […] kénytelen újat mondani akkor is, amikor talán nem akar. Elvész hatalma a szótár-szavak fölött, patologikus kényszer, parancs olyan logikai bukfencekre bírják [sic], hogy önmaga elszédül, ha leírta, ha olvassa, hogy milyen újat és igazat írt le.”

Juhász nem volt vezér-típus, mint a valóságot röntgen-szemmel átvilágító, harcias Ady, de maga is a küldetéses költők közé tartozott, és bátorságára, hűségére bízvást számíthatott az új idők új dalosa. Még az elhíresült duk-duk affér sem rontotta meg kapcsolatukat: A Holnap-kör alapítója egy gyors pengeváltás után bölcsen napirendre tért a „holnaposokat” önnön epigonjainak tituláló Ady becsmérlő cikke fölött,  s titkos elégtételként paródiával vezette le bosszúságát.  Különös érzéke volt a stílusimitációhoz: szerette saját szófordulataikkal jellemezni azokat, akiket tisztelt, így jelezve lelki azonosulását. Ady Endrének című hitvalló költeményét például Elillant évek szőlőhegyén alcímmel látta el.  A címzett Párizsból köszönte meg a gesztust: „Édes Gyulám! Köszönöm a versedet. Félek, hogy funerátorom  leszel mihamar. Nagy baj van. Szeretnélek még látni. Talán sikerül! Adyd”

És „Ady, a jós”  – ahogy Juhász több cikkében is jellemezte – pontosan megérezte, hogy a szegedi poéta lelkes kultuszápolója lesz. Sohasem feledkezett el Ady születési vagy halálozási évfordulójáról – ilyenkor verssel, emlékbeszéddel vagy cikkel ünnepelte –, s egyébként is állandó hivatkozási alap volt számára, ha más alkotókról írt. Aranyhoz sem vált hűtlenné,  őt is rendszeresen idézte irodalmi értékítéleteiben. A távlatos összehasonlítást, a megmérettetést egymás tükrében a legbiztosabb minősítési technikának tartotta. Bárkiről írt, Ady és Arany méltánylandó öröksége rendre fölbukkant érvrendszerében. Ady pedig mindig önvizsgálatra késztető hívónév volt számára. Ilyen lélektani helyzetben született – a példakép halála után másfél évvel – vallomása.

ADYRA GONDOLOK

Adyval vitézkedtem egykor én még

És virrasztottam Adyval sokat,

Fiatalságunk csókos, boros éjén

És most idézi őt az alkonyat:

Ó hova lett a régi, furcsa mámor

És mire ment a régi viadal?

Egy hant mered rám: itt pihen a bátor

Isten vitéze és sír az avar.

Igaz, a dal szól és száll egy világnak,

Megérti lassan kelet és nyugat,

Megdöngeti az új botondi bánat

És betöri az aranykapukat.

De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap

És merre van a végső diadal

S akit imádtunk átkozódva, ó jaj,

Mivé lett fajtánk, a szegény magyar?

A fájdalmas hiányt tudatosító emlékversről a kutatók megállapították, hogy Juhász Gyula egy korábbi – 1914. március 6-i öngyilkossági kísérlete után írt –, Egy halott költőnek című költeményét dolgozta át. Adyt nemcsak költői példaképének tartotta, hanem – a vállalt „funerátori” szerep miatt – akkor is éltető energiaforrásként tekintett rá, amikor már nemigen tudott lelkesedni a mindinkább keresztülvihetetlen célokért, a társadalmi korszakváltást előidéző forradalmi változtatásokért. Ady-mécses című, 1923-as versében már a teljes reménytelenség hangján szólongatta a halottat: „A sírod körül gubbasztunk sötéten, / Virrasztunk a vak éjben s hallgatunk, / Kisértenek az új és régi rémek / És némaságunk legméltóbb dalunk. // Csak verseid suttogjuk néha fájva, / Hogy érezzük, volt egyszer élet itt / És higgyük, hogy nem sirtál tán hiába, / Hogy valahára megvirrad megint!”

Ritka adottság az a fajta költői empátia, amely stílusbravúrokban nyilvánul meg. Juhász is szeretett mások hangján megszólalni, hiszen ezzel a módszerrel haláluk után tovább éltethette azokat, akikkel lélekben örömest azonosult. Kortársait is megtévesztette Ady-imitációi egyikével. Országos vitát robbantott ki 1923-ban, amikor előbukkant egy korábban „ismeretlen Ady-vers”,  melyet a „szakértők” is eredetinek véltek. Csak az éles szemű Kosztolányi jött rá, hogy a vers szerzője régi egyetemi társa: Juhász Gyula. Az irodalmi detektív sejtését hamarosan az „elkövető” is megerősítette.

Szelíden „harcias” alkata a feledés ellen vívott posztumusz tudatosítási hadjáratban bontakozott ki – hiszen úgy írhatott a „vezérlő fejedelmének” és testvérének érzett Adyról meg halhatatlan mesteréről, Aranyról, mint önmagáról: sajátjának érezte szellemi hagyatékukat. Még a hivatalos irodalom képviselőivel szemben is kiállt Adyért. A Petőfi Társaság tagjaként 1927 októberében nyílt levelet közöltetett a Magyar Hírlapban, bejelentve Pekár Gyulának, a hazafias szellemiségű társaság elnökének, hogy szeretne felolvasást tartani Ady Endréről, ötvenedik születési évfordulója alkalmából. Akcióját józan megfontolás és némi ravaszság motiválta, mert tudta, hogy a konzervatív körök még haló porában is veszélyesnek tartják Adyt, és ha szabályos úton jelenti be szándékát, megakadályozzák terve végrehajtását. Így azonban a nagy nyilvánosság előtt jelenthette ki, hogy Ady életművét továbbra is aktuálisnak és megkerülhetetlennek tartja.

Amikor Kosztolányi Dezső – Ady halálának tizedik évfordulóján – közreadta különvéleményét a zseninek kikiáltott költő túlzott kultuszáról, a friss Baumgarten-díjas Juhász már a Schwartzer-szanatórium ápoltja volt. Bántotta, hogy ifjúkori költőbarátja nagy felhördülést kiváltó cikkében éppen az ő elhíresült Ady-versutánzatára hivatkozott, mint ami gondolkodóba ejtette: „Úgy láttam, hogy az a divat, mely Ady személye körül tombolt, immár elvált munkáitól, független tőlük, s azoknak, akik néger-lármával körültáncolják, egészen mindegy, hogy mit alkotott és mit nem.”  Orvosa, Gimesné Hajdú Lilly maga is rajongott az irodalomért, személyesen ismerte Adyt, s vállalkozott rá, hogy célba juttatja Juhász hozzászólását a kiterebélyesedő sajtóvitához. De páciense írás közben meggondolta magát: „Verekedjenek mások. Az egészségesek, az élők…” – mondta, immár a beteg Adyval azonosulva, aki „vitézlő harcos” többé nem lehetett. Ekkortól mindinkább a lelkek temetőjét szimbolizáló Adyban és a meggyötört, depressziótól szenvedő Aranyban ismert önmagára. Amikor Kellér Andor 1929 márciusában meginterjúvolta a szanatóriumban, Juhász így felelt a kérdésre, hogy írt-e verseket az elmúlt napokban: „Verseket írok, éppúgy, mint Arany János, amikor azokat a verseit írta, amik mellé odajegyezte: Nem megy. Nem megy…”