(RÓZSA-BALETT) Amikor már azt hinném, ismerem a kertet, ezt a lakhelyem mögötti négyszögletes területet, fáival, bokraival és fűszálaival, újdonsággal lep meg.

Az egyetlen rózsatő itt egy fehér virágokat bontó bokor, magányosságában is hűséges és állhatatos; tél kezdetekor drasztikusan megnyesem és szunnyadni hagyom tavaszig. Akkor zsenge ágakat ereszt, apró levelekkel jelentkezik, és csakhamar alacsony bokorrá formálja magát, szinte forog a szélben-napsütésben, mint egy előadásra készülő balett-táncos. Aztán félénken bimbózni kezd, megjelennek a kis hegyes-telt duzzanatok a levelek tövében.

Csakhogy az ausztráliai városokban igen elterjedt mókusszerű állatkáknak, az oposszumoknak becses csemege a zsenge rózsabimbó. Éjjelenként – mert éjjel lakmározó állatok – rózsabimbó-vadászatra indulnak a kertekbe. Így aztán évről évre a reggeli kert-szemlémen bimbótlan rózsabokor fogad, az ágak szétterülve, mint az említett balett-táncosok hullámos tüll-szoknyácskái. A tő azonban nem adja fel a harcot: nyáron újabb és újabb bimbókkal próbálkozik, hátha... Nagy néha egy-két bimbó elkerüli az oposszumok figyelmét, és virággá nyílik, ilyenkor ünnepel a kert, illetve a kert gondozója.

Mígnem... az idei tavaszon a kopár rózsatő ugyanúgy kieresztette hajtásait, de észrevettem, hogy ezek az ágacskák már nem terülnek fodros balettszoknyaként körbe, szerteszét, hanem egyenesen nőnek az ég felé, mintha vonalzóval egyengetné útjukat a láthatatlan balettmester. Már méternyire nőttek, amikor megjelentek a levelek alatt-körül a hegyes bimbók. A rózsabokor lábujjhegyre állt, és reggeli szemléimen egyre több, érintetlen bimbót számolhattam, legutóbb huszonkettőt! Most nyiladoznak, habfehér tüll-szirmok tülekednek az ágakon, kezdődhet az előadás.

Mi történt? A rózsatő talán taktikát változtatott; a földön és vastag kérgű fákon közlekedő éjjeli oposszumok így nem érik el a merőleges ágak tetején szaporodó bimbókat, és nem tudnak felmászni a gyenge hajtásokon. A rózsatő mintegy két évtized tapasztalata után stílust váltott. Íróknál is előfordul az ilyesmi. A természet – ha engedik – helyrebillenti az egyensúlyt, és az sem csoda, hogy az evolúció felgyorsulása mint korjelenség manifesztálódott a kertben. Meglehet, nálam józanabb botanikus racionálisabb magyarázattal áll majd elő.

(SZÚNYOG) Dögivel vannak mindenütt, alkonyatkor alig győzi csapkodni magát az ember. Láthatóan – és hallhatóan! – jól érzik magukat a kertben. Az egyensúly érdekében különböző praktikákkal próbáljuk kivédeni támadásaikat: szúnyogháló, spray, elektromos csapda-lámpa, villanyoltás. A nyilvános helyekről kitiltott dohányzók szabadban elszívott alkonyi cigarettájukkal valamelyest segítenek: a szúnyog nem szereti a füstöt. Az én szúnyogom azonban nem szállt tova, bárhogy csapkodtam, hessegettem. A szivarfüst sem bántotta. Makacsul ült jobb szemem sarkában, mindig ott, és arra repült, amerre néztem. Estére velem együtt elfáradt, a sötétben azonban kialudhatta magát, mert a reggeli szemfelnyitáskor újra megjelent.

Néhány napos egyenlőtlen küzdelem után szemészhez mentem. A szemorvos hosszú és alapos vizsgálat után megállapította, hogy esetemben nem egy szúnyog állhatatosságáról van szó, hanem az öregedésemről. A látóideg és a retina közötti kocsonyás anyag az évek teltével dermedtebb lesz, mondta, keményedik, veszít rugalmasságából, és le-leválik róla egy szilánk, az lebeg a pupilla szélén. Sok idősödő embernél előfordul, nem múlik el, de az agy fokozatosan alkalmazkodik, s már nem zavaró. Éljen vele! – tette hozzá búcsúzóul.

Ilyenkor a gondolatok más irányt vesznek. Ha valami „nem múlik el”, akkor feltételezhető, hogy rosszabbodik. Némileg dúltan kiültem a kertbe konzultációra. A kert, ez a hallgatag bölcs, nemegyszer kapcsolt már áramkörébe, ha szükségem volt lelki vagy szellemi támaszra, a klorofill regeneráló pöffentéseire. A rossz gondolatok akörül keringtek, hogy eljő-e az idő, amikor majd érzem a lombok zöldjét, de nem látom. A fonal innen könyves szobámba vezetett; vajon elvész-e egyszer az újraolvasások gyönyöre, a könyvekkel bélelt falakra tekintés, a pászta ámulata? Az értelmes létezést megoldom-e majd még funkcionáló érzékszerveimmel? Mert egyszer, ugye, minden megszakad, de az már a totalitás.

Ide kívánkozna most valami enyhén szentimentális mellékzönge a kert jótékony gyógyító simogatásáról, szellőkről és levelek susogásáról, egyebekről a romantikus kellékek tárházából. Ehelyett inkább a locsolóért megyek – a petúniák szomja szinte érezhető. A szúnyog meg jön velem.