Dr. Nood nem tervezett semmiféle utazást, mégis, hogy végül maradt, nem ez volt a legfontosabb oka. Nood egyedül élt, de nem kerülte az embereket, nem veszítette el a kíváncsiságát, és nem nehezült el a szíve, ha valaki a vállára tette a kezét, vagy hátba veregette. Szorosabb kapcsolatot azonban csak egyetlen emberrel, Kobalth Tamással tartott. Rokona talán, de nagyon távoli. Inkább egy régi, nagyon régi, de leginkább régen eltemetett barát egyetlen fia. Szívesebben gondolt így rá. Kobalth a múlt megszállottja volt, de nem afféle porlepte szobatudósként, hanem a szó eredeti értelmében, azaz cselekvően és radikálisan. Könnyedén rámondták, hogy bolond, de ez nyilvánvalóan nem igaz. Kobalth picit máshogyan élt, mint ahogyan elvárták abban az időben. A Felsővidék borongós, felhőszagú, esős városaiban, falvaiban sétálgatott, és kalapja karimája közelebb esett az égaljához, mint a saját árnyékához. Égbenyúló fenyőfák alá húzódott, ha úgy gondolta, nincs mit tennie. Néha betért Noodhoz egy-egy éjszakára, de sohasem maradt tovább három napnál, mert mindig úgy akarta a háta mögött tudni a kis falut az Ipoly völgyében, hogy ne unja el a szalonna nehéz szagát, és a fanyar bor füstös ízét. Könnyebb így elmenni, és még könnyebb visszatérni. Kócos, vadon növő, kemény szálú haját maga nyírta, és szívesebben aludt vadmacska prémjével bélelt nagykabátján, amelyet a földre terített, mint egy szállodai szoba hűvös embertelenségében. Borszagot árasztott szinte mindig, és nem lehetett tudni, mikor mosolyog, mert a szája furcsa görbedése jelenthetett ezt is, azt is. Egy vegetáriánus szigorúságával csak húst evett, rengeteget dohányzott, szívpanaszai azonban csak akkor jelentkeztek, ha kilépett abból a bűvös, leginkább folyók futásával körülhatárolható, tehát szilárd topográfiai egységként meghatározható, mégiscsak képzeletbeli világból, ahol egyedül jól érezte magát. Nood ennek a területnek a határán élt, ezért Kobalthot mindig szomorúnak látta. Ha „befelé” ment, a másik világ fáradtsága kínozta még, ha „kifelé”, már tudta, mi vár rá odakint. Bár úgy is igaz mindez, hogy Nood mindig boldognak látta őt. Mert akárhová ment, magával hordozta ezt a képzeletbeli világot.

Kobalthnak szép történetei voltak sosem élt, de legalábbis általa nem ismert emberekről, míg Nood jobb szeretett a pálinka lepárlásáról (e tökéletes tisztaságú átváltozásról) mesélni. Hosszasan ecsetelte a rejtélyes folyamatot, amely tágabban értelmezve a világban létező különböző sebességek (egy körte növekedésétől egy kupica feltöltéséig) nagyszerű megértése.

Minden lehetőség banális, így morfondírozott Kobalth Nood érthetetlen optimizmusát látva. Csakis a lehetetlent tartotta méltónak arra, hogy vágyat ébresszen benne. Nem kötötték le különösebben Nood természettudományos fejtegetései, de szívesen ült mellette ilyenkor, megnyugtatta, hogy léteznek dolgok, amelyek nem érdeklik.

Az udvar kavicsainak helyváltoztatásáról térképeket készített. Pontosan dokumentálta a kémények magasságváltozását. Hosszasan vizsgálta a galambok röppályáját, a vércsék támadó zuhanórepülését. A heves nyári viharok során a becsapódó esővíz sötét foltjait a verandán. Vizsgálta a részek egymáshoz illeszthetőségét. A giliszták vándorlását. Mindezek együttes hatását a látására, hallására, és bizonyos kifejezések akaratlan használatára. Megpróbált esemény, azaz emberi tevékenység nélküli pillanatokat tetten érni későbbi korok történettudománya számára, és mindeközben, szinte észrevétlenül, azaz nem tudatosan (ő maga sem vette észre, hogyan és mikor) leszámolt sok mindennel, például a grízes tészta receptjével, amiben mindig is az idősíkok céltalan és erkölcstelen összemosódását látta.

Nood abból a törekvéséből, hogy azonos körülmények között vizsgálja valamennyi jelenséget, csak arra a következtetésre juthatott, hogy az egyetlen megfelelő lépték, amely mérésre alkalmas, a kosz a körme alatt. Persze arra is gyorsan rájött, hogy jó, ha megtalálja a koordináta-rendszer másik tengelyét. Ilyennek tekinthette Kobalth feltűnéseit, vagy más vonatkozásban a hó nélküli teleket. Ezek súlyosan válságos időszakokként terhelték Nood életét. A hó megfigyelése ugyanis nagyon sok fejtörést okozott neki. Végül a legtökéletesebb megfigyelőpontnak az udvar közepét jelölte meg azon a térképen, amire az évek során valamennyi megfigyelése eredményét feltüntette. Innét pontosan lehetett látni a háza tetejét, a pajtát, jobbra a gyümölcsfákat, és a falu folyó felé eső részét. Ezen a vidéken, ha esni kezdett, nem állt el egyhamar, és a tél jó részén apró szemű, csillogó hókristályok zuhogtak az égből, amelyek sötétedés után is fehéren villannak. Ha nincs hó, Nood tanácstalanul ácsorog az udvaron. Ha esik, az ablak mögül figyeli, néha tesz a tűzre, és azon jár az esze, milyen ürüggyel állhatna kint a hóesésben. Végül gúzsba kötött szabad akaratára hivatkozva, élve állampolgári jogaival, a tudomány szent nevére felesküdve kibotorkál az udvar közepére, és addig nem mozdul, amíg már nem olvadnak el a hókristályok sapka nélküli üstökén. Aztán még egy kicsit tovább, mert kíváncsi rá, ad-e valamilyen árnyékot a teste a hóesés ellenében. Van-e teste hőjének bármilyen csekély szerepe az udvar fehér színűre festésében.

Kobalth, ha jelen volt, maga fűtött be ilyenkor, de inkább ki sem mozdult a szobából, és ha tehette, azonnal távozott. Kitaposta még azt a pár nyomvonalat a friss hóban, a kapuig, a pajtáig, a pajta mögötti hátsó udvarig, a budiig, aminek pontos elhelyezése, kompozicionális jelentősége Nood számára olyan egyetemes érvényességű volt, mint a csillagok állása az asztronómusoknak.

Kobalth összecsomagolt, de összerakott és még nyitva tátongó bőröndjeit kint hagyta az ágyon. Nood csak legyintett, nem érdekelték ezek a maszatolások, amelyek Kobalthot oly gyermeki örömmel töltötték el. Félbehagyott mindig mindent, bár ő úgy gondolta, éppen ott a vége.

Noodnak télen persze eleve kevesebb dolga akadt, így ilyenkor tette a legmeglepőbb felfedezéseket. Egy hajszálrepedés a plafon sarkán. Egy új pókháló, amelyet az árnyékáról ismert fel. Salétromfolt a fal egy rejtett részén. A levegő váratlan, árnyékos megsűrűsödése. Egy újabb csend. Mindez annyira lekötötte, hogy ilyenkor öregedett. Ezt ebben a helyzetben megint pontosan értette, kézzelfogható valóságnak ismerte el, amelyet csordultig töltött valamiféle, nincs jobb szó rá, szeretet. Ezért nem tudott elmenni már innen sehova.