Kedves Tanárnő!

(Mikor hívtak engem tanárnőnek? Ötven évvel ezelőtt vagy még régebben?)

Nagyon régen találkoztunk, láttam, hogy először meg se tetszett ismerni. Persze abban az időben, amikor ott ültem a jobb oldali harmadik padban, csak egy málészájú hetedikes voltam, aki meg se értette a tanárnő kérdéseit, nemhogy felelni tudott volna rájuk. Nekem azok az órák olyanok voltak, mintha körülöttem mindenki portugálul beszélne vagy más teljesen idegen nyelven. Már az ilyen szavaknál elakadtam, hogy feudalizmus, hűbéresek, feudálkapitalizmus, sehogy se fért a fejembe a sok izmus meg a sok forradalom. Csak azt éreztem, mi közöm ehhez, mikor nekem az a gondom, hogy mi lesz otthon délután.

(Lassan előhalásztam az emlékeimből annak a fakó, kövérkés kislánynak a képét, aki feleltetéskor lábujjhegyen billegett, és nem szólt egy szót se. Soós–Hajmás Ibolyának hívták, különös név, más különös nem is volt rajta. A legbutább gyerek a hetedikben, jellemezte az osztályfőnöke. Nem volt okom vitatkozni vele. Ezt akkor mondta, amikor Soós-Hajmás Ibolya mamája, egy jelentékeny termetű, ocelotbundás hölgy megállt előttem a folyosón, és belezihálta az arcomba: – Beszélnem kell önnel, Tanárnő. – Elnézést – próbáltam kihátrálni izgatott lélegzetéből meg szerte hullámzó vörös hajzuhatagából –, nekem most órám lesz. De gyönge védekezésemet egy szigorú kézmozdulattal félresöpörte. – Csak három percet kérek, ehhez ragaszkodom. Úgy értesültem, meg akarja buktatni a lányomat. – Kénytelen leszek, minden felelete elégtelen. – Tudom. És nem vonom kétségbe, hogy valóban bukásra áll. Mégse buktathatja meg. – Akkor mit tehetek? – Engedje át. Megígérem, hogy egész nyáron tanulni fog. Tanári felügyelet mellett. Tanácstalanul vonogattam a vállam. Miért tennék vele kivételt? És hogy magyaráznám meg a többieknek? – Ibolya nagyon gyönge idegrendszerű kislány, isten tudja, mire ragadtatná magát. Nem állhatok mellette minden percben. És az apja is... – tette hozzá, de nem fejezte be a mondatot. A gyönge idegrendszer nem hatott meg. Kinek nem gyönge az idegrendszere manapság? Viszont az a befejezetlen mondat nem hagyott nyugodni. Pedig kiderült, Soós-Hajmásné nem csak engem rohant le azon a pénteki napon. És hogy valahányszor közeledtünk az évzáróhoz, a vörös hajzuhatagos hölgy berontott az iskolába és követelte, engedjék át a lányát, mert ha nem. Mert ha nem? Hivatkozott a gyerek gyönge idegrendszerére, de az a félmondat is elhangzott valamilyen formában. Hogy az apja. Mi van az apjával? Senki se tudott válaszolni, de senki se buktatta el Ibolyát. Valami pszicho-játékot játszott velünk ez a nő? Én mindenesetre a lelkiismeretem megnyugtatására másnaponként korrepetáltam történelemből, végül pedig írásban kellett felelnie öt-hat kérdésre. A dolgozata elégséges lett, átengedtem. Soós-Hajmásné igazán eredményesen lobbizott.)

Anyukámat is ez izgatta, hogy mi lesz otthon délután. Ezért járt be olyan gyakran az iskolába, és kikönyörögte a tanároktól, hogy ne buktassanak meg, pedig megérdemeltem volna. Nem azért, mert nem tanultam, ő tudta, hogy én órákon át magolok, se játékra, se szórakozásra nem jutott időm, és mégis, ha felszólítottak, csak belesápadtam a rémületbe, és nem jutott eszembe semmi. Illetve apukám jutott eszembe, ahogy kezébe veszi a tankönyvet, le-felsétál a szobában, és azt mondja: Na halljam, kisasszony, mivel loptad ma a napot tanulás helyett? A legszörnyűbb, hogy minden őt igazolta, mert neki is csak hallgattam, a leckéből nem jutott eszembe semmi. Nem is csodálkoztam, ha nem hitte el egy szavamat se, sőt, anyukámat is leintette, ne beszéljen mellé, Mariann, maguk egyszerűen hazudoznak, mint a bűnözők a bíróságon. Engem persze se ott, se itt nem olyan könnyű átverni. És nevetett. Én meg rettegtem ettől a nevetéstől. Az volt benne a legfélelmetesebb, hogy abból a nagydarab emberből – a betegsége előtt százhét kiló volt – egészen vékony hangú, majdnem női nevetés tört elő, mintha nem is a torkából, hanem a hasából nevetne. Ismerte a tanárnő az apukámat? Ő sose jött be az iskolába, se fogadóórára, se szülői értekezletre. Azt mondta, neki nem a tanárokkal van dolga, hanem velem.

(Ismertem Soós-Hajmás Csabát, hogyne ismertem volna. Csakhogy az ismeretségünk sehogy se függött össze Soós-Hajmás Ibolyával, az ő nehézfejű lányával. Hosszú ideig, pedig a nevük miatt gyanakodhattam volna, fel se merült bennem, hogy közük lehet egymáshoz. Aztán egyszer Soós-Hajmás Csaba fölemelkedve egy periratból, hamiskás mosollyal megjegyezte. Maga tanította az én leánykámat az általános iskolában. – A maga lányát? – Persze. Történelemre. Végre kapcsoltam. Szóval ő lenne az apuka. Erről a széltében-hosszában terjedelmes férfiról, erről a holdvilágképű, joviális úrról, erről a hózentrógeres, izzadságtól fénylő hivatalnokról szólt az a félmondat, amit egyik kollégámnak se sikerült megfejtenie. És az apja is – morogta az ocelotbundás nő, és mi mindnyájan visszatáncoltunk. Mit sejtettünk a három szó mögött? És az apja is. Nyilván nem ez a három jelentéktelen szó számított, hanem ahogy mondta. Milyen színészi képességek segítettek Ibolyát kihúzni a slamasztikából? Mert erről a dagadt óriásról semmi félelmeteset nem tudtam feltételezni.

Témát ajánlott nekem. Rámutatott a zsúfolt iratszekrényre a háta mögött. – Ez egy kincsesláda. Élete végéig megélne belőle, ha rávetné magát. Legalább tíz regényre való porosodik az öreg aktákban. – És mindjárt belekezdett egy történetbe. Az apa zsíros paraszt, kulák, ahogy akkoriban neveztük. Cinkosan kacsintott rám. Hajnalban kel a béresekkel együtt. De azért ő a gazda, ha olyanja van, végigvág az emberén a karikás ostorral. Ki merne vele szembeszállni? Hát ki? Éppen az a béres legény, akin megakadt a lánya szeme. Hamvas a lány, faros-mellyes, vastag szőke fonat a haja, májusi ég színű a szeme. A legény fekete, villogó szemű, minden lány utána fordul. Szentisten, egészen belemelegedett, talán már nem is nekem, a jelentéktelen újságírónak, magának szeretné elverselni a sztorit. Líra lenne az a javából. Ha neki ideje volna, fele annyi, mint az ilyen senkiházi riporter-lányoknak. De hát rá komoly munka vár, nem neki találták ki a tingli-tanglit. Bánatosan felsóhajtott. Szóval, ha egyszer meggondolja magát, ez a szekrény a rendelkezésére áll. És persze, én is. Betéve ismerek minden dossziét.)

Nem is ütött meg igazán, inkább meglegyintett a kezébe fogott újsággal. De sose tudtam, mikor lesz a legyintésből ütés. Olyan közel jött hozzám, teljesen betakart a savanyú leheletével, savtúltengése volt, kekszet rágcsált, én meg émelyegtem ettől a hányásszagtól, és azt mondogattam: legyen már vége, legyen már vége. Szerette a hosszú büntetéseket. Egy pofonnal jobban jártam volna. És mennyi büntetést tudott kitalálni. Volt a térdeplős büntetés, ott kuksoltam a sarokban fél óráig. Egyszer megszédültem és a hátamra estem, hetekig fájt. Aztán cifrázta. Kukoricán térdepeltetett, kisebesedett a térdem. És anyukámnak mindig végig kellett nézni a kínlódásomat. De a legborzasztóbb az volt, amikor anyukámat büntette. Színházjegyük volt estére, de anyukám nem mehetett vele, pedig a színház volt a kedvenc szórakozása. Valamikor színésznőnek készült, csak hát én közbejöttem, abba kellett hagyni a tanulást, pedig fölvették a színművészetire. Úgy éreztem, most is azt gondolom, én rontottam el az életét. Miattam mondott le a színészetről, miattam kapta a büntetéseket. Biztos voltam benne, hogy gyűlöl engem. Annyira akartam volna jól tanulni, de nem ment. Nem és nem. Valaki megátkozott, talán az apukám?

Az iskolában mindenki hülyének nézett, a tanárnő is. Nem is értem, hogy jártam ki a nyolc osztályt. Persze anyukámnak köszönhetem, ő kikuncsorogta, kierőszakoskodta, hogy átengedjenek. És soha nem árulta el, hogy mi van nálunk otthon. Szépen felöltözött, kisminkelte magát, és ment az iskolába intézkedni. Nemrég összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem, miért nem vált el. Előbb nevetett, de csöppet se vidáman. Elválni tőle? Apádat jól ismerték a városban, megmondta, ha beadom a válókeresetet, többet nem látlak. Bebizonyítja, hogy alkalmatlan vagyok a nevelésedre, és mindenki neki fog hinni. Nem volt kétségem, hogy megtenné, nem a levegőbe beszélt. Azt már nem mertem megkérdezni, szerették-e egymást fiatal korukban?