Vénasszonyok nyara ez, a szélfúvásnak csak a száraz kukoricaszárak zizegése kever alá, a fecskék úgy sorakoznak a drótokon, mint a morze-jelek – Senkihóte pedig pokrócot terít a fűre, és a hiába-hőséggel süttetve hátát Krúdy-kötetet nyálaz mélázva. Körülötte a szőlőbokrokon már színesednek a bogyók, a fürtök úgy duzzadnak, mintha nem volna elég nekik a három dimenzió – S. kéjesen vackolódik az arasznyi fűben, amit akkor sem vágott le, amikor a szomszéd vénasszony cöccögve lesett át a kerítés felett, burjánzó gazt emlegetve – erre a zöldön-zöld burokra szüksége van Senkihóténak.

Az udvarral szemközt, az út túlfelén már a szántóföld kezdődik – a búzát learatták rég, maradt a kemény sörtéjű tarló, amire nedves foltokat nyom a délibáb – a sivár látvány, a végeérhetetlen levegő-vibrató nyomasztó érzéseket kavar S.-ben – a közhellyel ellentétben nem valami burának látja az eget – végtelen kiterjedésű levegőóceán, ő pedig apró állat az óceán legmélyén.

Ha ölyv szitál a szántó fölött, az némileg megnyugtatja – az elnyújtott, gyengülő, majd erősödő vijjogás visszhang illúzióját kelti, falak és zárt tér érzetét – de a madár előbb-utóbb elpályál, Senkihótéra pedig ismét rászakad a végtelen tér és a magány. Nem, akkor már inkább a zöld zug, az indák meg a burjánzó iszalag.

Az utcán zaj támad, huszonhatos cipők talpa csattog a járdán – a léckerítés foghíjain tömpe ujjú, húsos gyerekkezek nyúlnak be, futtukban tépik meg a szőlőleveleket és a fürtöket – hetek óta visszajárnak, a gyep a járda mellett már tele széttaposott bogyókkal, szárakkal és száradt kacsokkal. Senkihótéban néhányszor felmerült a gondolat, hogy beszögezi a réseket, a korhadt léceket kicseréli, de egyszer sem volt szíve kalapálással széttörni maga körül a melankóliát. – Tavaly a seregélyek többet vittek el – konzultál S. egy láthatatlan tükörrel, és ezzel le is zárja magában a kérdést. Hasal, lóbálja a lábát, olvasgat.

Ahogy halad kifelé a nyárból és átlép az őszbe, S. egyre később hurcolkodik ki – meg kell várnia, míg felszárad a harmat, és a föld átvesz valamennyit a napfény melegéből – nyúlnak az árnyékok, megkurtulnak a békében töltött órák.

Amíg ugyanis a kezdet kitolódik, a vég fix – délután kettő, vaskapu zörömböl, duzzadt emlők rengenek a járda felett, a lépések nyomában szárazon koppannak a földre a gyöngyvirág termései – verébcsapat rebben fel, egy feketerigó ugrálva menekül a kert túlvégébe, szúnyograj ír riadt köröket a megbolygatott rózsabokor fölött – a nyugtalanság epicentrumában harsány, virágmintás nejlonruhába szorított test dübörög, sípolva-zajosan szuszogja a levegőt, leheletében megtébolyodott muslicák kóvályognak. A bejárati ajtó előtt megáll, beszimatol a lobogó szalagfüggöny színes szálai között a félhomályba, a nedves föld-, linóleum-, és dohszagba, légyzúgásba – „Még ki sem szellőztetett!”

Senkihóte delente árnyékba húzódik, az ősrégi Lehelből előkotort hideg tükörtojást gyűri lefelé, tegnapi száraz kenyeret, szőlőt, naptól meleg paradicsomot eszik, ami a keze ügyébe akadt – az utcán lejjebb valahol magányos kutya ugat, a levegőben lustán gördül a harangszó, S. az anyjára gondol, aki két óra múlva hazatér és szétszaggatja az idill pókhálóját.

A burjánzó test benyomul majd a házba, a vályogfal repedéseibe menekül előle a csend, korpa szitál a lehullott vakolatdarabokra, vörösre festett hajszálak fordulnak ki hagymástól a fejbőrből, átható verejtékbűz üli meg a szobát – toka rezzen, a faltól falig hús- és zsírtömeg hullámzana, de a szűk helyen már manőverezni sem tud – a domborulatok és húsfodrok random pontjaiból hangok törnek elő, a nyugdíjig hátra lévő napokat számolgatják, kicsinyes átkokat morognak kollégákra, szomszédokra és a boltos lányra, vagy azt a piszok kölköt szidják, „még kitakarítani is rohadt, pedig egész nap itthon döglik” – a szem az ég felé fordul, a kéz imára kulcsolódik.

És tárcsás mosógép zúg, kavarja a vizet, nedves, kifakult fehérneműk lobogózzák fel az udvaron kifeszített zsinegeket – a nő zörömböl, edényekkel, székekkel lármáz, ajtót-ablakot csapkod, úgy tűnik, egyszerre több helyen van jelen, mintha kihullt hajhagymáiból új és új kópiái sarjadnának elő – potméter sír, a rádió sistereg, rátalál valami helyi adóra, érzelgős zene fúvósokkal, erőlködik, hogy latinosnak hasson, vékony nyálréteget hagy a növényeken, bútorokon, falakon – hazai salsa.

Senkihóte undorodva hever végig a fűben, az oldalára hengeredik, fülét az alkarjára tapasztja – ahogy ott fekszik a kert legmélyén, kiszorítva az életből, ez a nyávogó dal jelképez számára mindent, amit anyjában gyűlöl – mindent, ami teátrális, széles gesztusokkal operáló, vagy nyomasztóan és obszcén módon intenzív.

Senkihóte csapongó képzeletében néha felmerül a lázadás mint lehetőség – felkelni, átvágni a kerten, be a házba, a szobába, az eszelősen harsogó rádiót egyetlen mozdulattal felkapni és kihajítani az ablakon – a zaj utóvédharcaként még csörömpöl pár üvegszilánk, aztán a mindent elöntő csendben összelappad a hús, a zsírszövet fodrai elpárolognak, az udvar, a folyosó és a hálószoba kiürül, a konyhában kapálózik az anyai test emberi méretű maradéka, ebben az állapotban sokkal-sokkal elviselhetőbb.

Álmodozik hát Senkihóte, megteszi, egyszer biztosan megteszi, de ma nem, olyan zsongító a bőrét érő napsütés, egy katicabogár szállt a keze fejére, elzavarni nem akarja – majd máskor, holnap is lesz nap, és holnapután – elmúlik a vénasszonyok nyara, az ősz, befagy a táj, eljön a tél – Senkihóte pedig hallgatja a hazai salsát.