Másnap viszont kitűnő idő volt, így Helena és Wilhelm ebéd után rögtön elhatározták, sétakocsikázásra indulnak. Az illendőség kedvéért természetesen Bordyt (Helena nővérét) is hívták, ám ő – fejfájásra hivatkozva – úgy döntött, inkább otthon marad, ezért végül kettesben keltek útra.

A két kipihent, sötétbarna ló készségesen ügetett a kanyargós földúton, mintha maguk is jó ötletnek tartanák a kirándulást, és az út szélén álló fák olyan hangosan csicseregtek, hogy már-már attól lehetett tartani, mindjárt felreppennek, és néhány tiszteletkört tesznek a magasban. A megszokottól eltérően ezúttal nem B, hanem C felé indultak, és mindketten szótlan áhítattal szemlélték a zöldellő dombokat, valamint a távoli erdők sötétlő körvonalát, amely számtalan romantikus gondolatot ébresztett bennük. A mindig praktikus Wilhelm figyelmét azonban nem kerülte el a tény, hogy ők, az utasok is éppen ketten vannak, akárcsak a lovak, ezért ha egy külső megfigyelő beszámolót készítene kirándulásukról, gondosan ügyelnie kellene, hogy amikor például a „mindketten” szót használja, egyértelműen megkülönböztesse, konkrétan melyikükre gondol. „Az effajta félreértések elkerülése végett, kétségkívül jobb lett volna, ha Bordy is velünk tart” – elmélkedett Wilhelm, ám a szíve mélyén valójában élvezte ezt az ambivalens helyzetet.

– Ó, milyen bársonyos a levegő! – sóhajtott fel egy idő után Helena elégedetten, és jó mélyen teleszívta a tüdejét, akár a gyöngyhalász, aki nyaktól felfelé ismét a felszínre bukkan, és arcát a csillogó napfénybe mártja.

– Az egyszer biztos – kontrázott Wilhelm –, kívánni sem lehetne szebb időt! Csak aztán nehogy észak-északnyugat felől erősen megnövekedjen a felhőzet és élénk, olykor viharos szél kíséretében záporok, zivatarok alakuljanak ki – fűzte hozzá vészjóslóan, hogy kicsit megijessze Helenát. Némileg neheztelt rá – és ez talán érthető is –, hiszen alig telt el 24 óra azóta, hogy (Helena) megint ráült a kalapjára. Egy új kalap bizony nem olcsó mulatság, és Wilhelmet meglehetősen bosszantották ezek az esetek. Csupán azzal vigasztalódhatott, hogy B legjobb kalapüzletében már régi ismerősként üdvözölték, és az üzletvezető – sajátos privilégiumként – nemrégiben törzsvásárlói kártyát ajánlott fel számára, ami jelentős kedvezményekre jogosította.

– Ne is mondja! – rémüldözött Helena, és egyszeriben csaknem biztosra vette, hogy hamarosan beigazolódik Wilhelm jóslata.

És valóban! Alig múlt el egy negyedóra, hirtelen elsötétült az égbolt, feltámadt a szél, és miközben Wilhelm gyorsabb ügetésre ösztökélte a lovakat, ajka alig észrevehető, halvány mosolyra húzódott, mintha azt mondaná: lám-lám, ugye-ugye. A következő pillanatban kitört a vihar, és Helena szomorúan csóválta a fejét, mintha azt felelné szemrehányóan Wilhelmnek: bárcsak a sokat tapasztalt és előrelátó Bordy példáját követve otthon maradtam volna!

Szerencsére a következő kanyar után, az út szélén feltűnt egy afféle autentikus, vidéki fogadó vagy restaurant, amely az utazók és kirándulók vendéglátására specializálódott, és mivel az idegenforgalmi szezon hivatalosan már május elsején elkezdődött, bizton remélhették, hogy nyitva találják. Nem is kellett csalódniuk.

A bejárat előtt Wilhelm fürgén leugrott a bakról, hátulról megkerülte a fogatot, és jobb karját kissé rézsútosan a magasba nyújtotta, hogy lesegítse Helenát, hiszen közben továbbra is változatlan intenzitással zuhogott az eső (mintha dézsából öntenék), így számos jól megalapozott érv szólt amellett, hogy mielőbb fedél alá kerüljenek. Ugyanakkor mindketten pontosan tudták, hogy a földeknek közmondásosan jót tesz a májusi eső, és a hosszan tartó, rendkívüli aszály után valóságos áldásnak számít. Az előző esztendőben a szárazság miatt a hektáronkénti termésátlag messze elmaradt a megszokottól, és mintha mindez nem volna elég, ezelőtt soha nem látott mértékben elszaporodtak a gyapotpatkányok. Esténként mindenfelé hallani lehetett, ahogy jellegzetes sípoló hangjukon – KRRR-KRRR-KRRR-kiáltással – hívogatták egymást.

A szabadtéri sportokat világéletében kedvelő Wilhelm nagy előszeretettel vadászott rájuk. Alkonyat tájékán gyakran elrejtőzött valamelyik terebélyes bokor mögé és kibiztosított revolverrel a kézben, némán leste a kedvező alkalmat. Rendszerint nem is várakozott hiába. Egy-egy szerencsés estén akár 3-4 gyapotpatkányt is elejtett, és ha nem húzódott el túlságosan a vadászat, felgyűrte az ingujját és azon nyomban nekilátott megnyúzni a zsákmányt. Távlati tervei között szerepelt, hogy az összegyűjtött gereznákból, gáláns ajándékként, akár átmeneti kabátnak is beillő, könnyű bundát készíttet Helenának, és miután hozzávetőleges pontossággal meghatározta, hány gerezna tesz ki egy négyzetmétert, Helena becsült magasságát és szélességét alapul véve, buzgón számolgatta, hány négyzetméternyi nyersanyagra lesz szüksége.

Az egyszerűség kedvéért Helenát egy téglatestnek képzelte, amelyből levonta a válltól felfelé és a térdtől lefelé eső részt, majd a jól ismert képlet alapján, egyszerű aritmetikai művelettel kiszámította a maradék felületet, amelyhez előrelátóan még hozzáadott négy síkidomot: 2 háromszöget a galléroknak és 2 négyzetet a zsebeknek. Ha úgy hozza kedve, a meglévő adatok alapján akár Helena térfogatát is meghatározhatta volna, de minden alkalommal elhessegette a kísértést, mivel némileg illetlennek tartotta, hogy egy bájos, fiatal teremtés térfogatát számolgassa.

„Ha azonban az év további részében ilyen csapadékos marad az időjárás, idén jóval kevesebb gyapotpatkány lesz, mint tavaly vagy akár tavalyelőtt” – elmélkedett Wilhelm, miközben átható tekintettel fürkészte a sötétszürke eget, majd lesegítette Helenát az ülésről, és késlekedés nélkül beléptek a fogadóba. (Nem sokkal később egy mogorva, púpos istállószolga a lovakat fedett helyre vezette, amelyről műveltségének hiányosságai miatt maga sem tudta, hogy fészer-e vagy pedig csűr, ezért az egyszerűség kedvéért csupán különálló melléképületként vagy gazdasági épületként emlegette.)

Odabent csaknem alkonyi félhomály uralkodott és egyetlen lélek sem volt a helyiségben. Letelepedtek az egyik asztalhoz, és amíg a pincérre vártak, a következő észrevételeket tették:

1. Hatékonyabb management irányítása alatt jóval jelentősebb forgalmat bonyolíthatna le a vendéglátóhely, hiszen méretei alapján akár esküvők, konferenciák rendezésére is alkalmas, és egy-egy műsoros esttel, élő zenével vagy egyéb kulturális programmal feltehetőleg a környékbeli falvak lakosságának egy részét is rá lehetne bírni, hogy rendszeresen itt töltse a szabadideje bizonyos hányadát.

2. A siker érdekében viszont mindenképpen új arculat kialakítására vagy legalábbis alapos felújításra van szükség, mivel jelenlegi állapotában a fogadó korántsem tűnik olyan kellemes helynek, melyet a barátoknak, ismerősöknek is nyugodt szívvel lehetne ajánlani.

A nagyfokú elhanyagoltság, valamint a berendezési tárgyakból áradó, átható melankólia következtében a helyiség atmoszférája egyáltalán nem tükrözte a vendéglátóipar eredendő optimizmusát, és mintha mindez nem lenne elég, Helena egyértelműen úgy ítélte, hogy az egyébként sima modorú, már-már választékos pincér, aki végül felvette a rendelésüket, leginkább egy vámpírra emlékeztet.

Ezt a megfigyelését Wilhelmmel is megosztotta, ám ez utóbbi nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak, mivel világéletében azt tartotta, hogy akiket a közhiedelem vámpíroknak nevez, csupán hétköznapi emberek, akiknek rosszul csinálták meg fogsorát vagy merő tévedésből valamelyik családtagjuk fogait tették be, mielőtt munkába indultak, és mire észbe kaptak, már késő volt hazaszaladni.

– Az ilyesmi könnyen előfordulhat, sőt, bizonyos körülmények között szinte törvényszerű, hogy előforduljon. A közvélemény persze rögtön mindenféle mendemondákat sző a legbanálisabb események köré is – magyarázta nyugodt mosollyal, de Helena nem érezte elég meggyőzőnek érvelését. Ösztönei azt súgták, hogy Wilhelm ezúttal súlyosan téved, és önkéntelenül megborzongott, ha e tévedés lehetséges következményeit fontolgatta.

Odakint eközben változatlan intenzitással zuhogott az eső, és ahogy telt-múlt az idő, mindinkább úgy tűnt, hogy nem egyszerűen gyors viharról van szó, hanem jelentős kiterjedésű, nedves légtömegek érkeztek az ország fölé, és számottevő csapadékra lehet számítani. „Ha pedig valóban így áll a helyzet, akkor az utak egykettőre járhatatlan sártengerré válnak” – aggodalmaskodott Helena, és vágyakozó, riadt pillantásokat vetett arrafelé, ahol az otthonát sejtette. Az előző napon, ez idő tájt még mindnyájan ott ültek a tágas szalonban.

Ruppert bácsi szokás szerint keresztrejtvényt fejtett a sarokban álló dohányzóasztalnál. Bordy új védőhuzatot hímzett a fotelek karfájára keresztöltéses technikával. „Kereszthímzés-keresztrejtvény. Mindenkinek megvan a maga keresztje” – jegyezte meg néhanapján félig tréfásan, félig komolyan Wilhelm, de ezúttal ő is mély hallgatásba merült, mivel éppen a napilapokat tanulmányozta.

Az asztalon álló csészékben illatos tea gőzölgött. Különböző színű teasütemények díszelegtek egy csillogó tálcán, és az abrosz vakítóan fehér volt, akár a friss hó. „Ez az új mosópor tényleg nagyon jól mos” – állapította meg magában elégedetten Helena, és alig hallhatóan felsóhajtott.

Valamivel később aztán egyszer csak odaszállt az asztalra egy jókora, szőrös légy, majd nyomban nekilátott egymáshoz dörzsölgetni a két első lábát, vagy ha úgy tetszik, kezét, és Helena, aki már régóta töprengett eme számtalanszor megfigyelt, karakterisztikus szokás célján és jelentőségén, valamely váratlan sugallat hatására egyszeriben csaknem biztosra vette, hogy a maguk sajátos módján, a legyek ilyenkor imádkoznak, és ettől szinte könnyekig meghatódott. Már éppen azon volt, hogy a többiekkel is megosztja ezt a felfedezését, amikor betoppant Bauer doktor (a család régi barátja) egy kis délutáni csevegésre.

Helena szívből örült látogatásának, és rendes körülmények között rögtön üdvözlésére sietett volna, de hirtelen eszébe jutott, hogy amikor helyet foglalt, véletlenül ráült valamire, és erősen élt benne a gyanú, hogy az ülepe által összelapított tárgyban Wilhelm vadonatúj kalapját tisztelheti. Az utóbbi hetekben már harmadszor fordult elő ilyesmi, ezért – érthetően – ameddig csak lehetett, tapintatosan titkolni igyekezett a történteket, bár a lelkiismerete kétségkívül tiszta volt, hiszen számtalanszor felhívta Wilhelm figyelmét az előszoba falára szerelt kalaptartó használatának előnyeire, Wilhelm azonban hanyagul mégis csaknem mindig valamelyik fotelbe dobta a kalapját.

Ez a kalapügy némileg beárnyékolta a kedélyét, pedig néhány rövidke órával ezelőtt, amikor Wilhelm érkezését várta, még csaknem felhőtlenül boldog volt, és egész lényét ünnepélyes, már-már fennkölt hangulat árasztotta el.

– Ó Bordy! Én olyan boldog vagyok! – fakadt ki végül, miután elfordult az ablaktól, mivel ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy másokkal is megossza boldogságát.

– Én szintén rendkívül boldog vagyok! – ejtette ölébe a kézimunkát Bordy komoran. – Ha a boldogságot kilóra árulnák, akár a kristálycukrot, akkor sem lehetnék lényegesen boldogabb. Legfeljebb egy hangyaszarnyit. És ugyan mit számít, hogy egy hangyaszarnyit boldogabb vagyok-e vagy egy hangyaszarnyit boldogtalanabb? Ugyan ki törődik az én érzelmeimmel? Talán Ruppert bácsi?