Az Igazgyöngy Alapítvány művészeti iskolájában egyedülálló vizuális módszerekkel oktatjátok a gyerekeket, tanítványaitok sorra nyerik a hazai és nemzetközi képzőművészeti versenyeket. Jelentős részük halmozottan hátrányos helyzetű, cigány származású gyerek, akiket a hagyományos iskolarendszer nem tud integrálni. Hogyan indult el a módszer kidolgozása?

Földrajz-rajz szakos tanárként a nyolcvanas évek közepén Berettyóújfalun olyan iskolában kezdtem tanítani, ahol a cigány gyerekek aránya igen magas volt. Hamar megtapasztaltam, hogy a főiskolán tanult módszerekkel ezeknél a gyerekeknél nem érek el sikereket. Közben grafikusművészként is dolgoztam, és a saját alkotói folyamatomból kiindulva azt kerestem, hogyan hathatnék a gyerekek érzelmeire. Jobbára ösztönösen cselekedtem, de már akkor érzékeltem a gyerekek kommunikációs hiányosságait, devianciáit, a szociális helyzetükből fakadó másságot. Bár még nem tudtam, mi a kooperatív tanulásszervezés, láttam, hogy az együttműködtetéssel jobban lehet hatni a deviáns gyerekekre, mint ha egyénileg oldanak meg feladatokat.

Van-e különbség a cigány gyerekek akkori problémái és a mai helyzet között?

Alapvető változás nincs. Ezzel a társadalmi csoporttal alig történt valami az elmúlt évtizedekben. A fogyasztói társadalomból és a globalizációból fakadó problémák, amelyektől a modern társadalom minden tagja szenved, sajátos módon érintik ezt a csoportot, hiszen ők még védtelenebbek. Az is érzékelhető, hogy mára a „cigány” egyértelműen szitokszó lett. A társadalom szégyene, hogy a cigányok asszimilálódni szeretnének, nem integrálódni. Ha tíz továbbtanuló gyerektől kérdezem, hogy az új iskolában, kollégiumban bevallaná-e a származását, tíz nemmel válaszol. A nyolcvanas években a gyerekek még fel tudták vállalni, hogy cigányok.

Általános iskolai tanárként mennyi segítséget nyújthattál ezeknek a gyerekeknek?

Akkoriban én is elhittem, amit a főiskolán tanítottak, hogy a jó iskola ötven százalékot lefarag a szociális hátrányból. Ma már úgy gondolom, a halmozottan hátrányos helyzetű, szegregátumokban élő cigány gyerekeknél legfeljebb két százalékot segíthet az oktatási rendszer. Az évek során tehát át kellett állítanom a gondolkodásomat.

Az általános iskolai kollégáid követtek ezen az úton?

Szerencsém volt, mert akkor jött a Soros Alapítvány Magyarországra, és keresték az innovációkat. A egyik vizuális oktatási pályázatomat támogatták, így tudtam megfelelő anyagokat, papírokat, festékeket venni, és egymás után nyertük a rajzpályázatokat. A pályázati siker mellett érezhető volt a módszertan eredményessége is. Sorra jöttek a látogatók, érdeklődők, és a kollégáim ennek nem igazán örültek. A rajz hagyományosan lenézett, fölöslegesnek hitt tantárgy. Az órarendek összeállításánál a magyar és a matek „komoly” tantárgyai közé kellett betenni a „pihentető” rajzot. Az integrációt ellenző kollégáim egyre gyakrabban fogalmazták meg, hogy rajzolni a hülye is tud, és matematika vagy történelem oktatásával nem lennék ilyen sikeres. Az akkori iskolavezetés azonban szívesen vette az integrációt segítő egyéb programjaimat. Aztán egy igazgatóváltás miatt tarthatatlan lett a helyzetem. Az iskola egyházi fenntartásba került, és sem az egyház, sem az új igazgató nem támogatta a vizuális nevelési módszereimet.

Miért alapítottál iskolát?

Úgy éreztem, van még bennem annyi erő, hogy egy alapítványi iskola keretében, alternatív pedagógiai módszerekkel próbálkozzam. Az önkormányzati rendszerben túl sok konfliktussal kerültem szembe, és a választások után azt is felmértem, hogy négyévente új garnitúrának kellene beszámolnom, és elmagyaráznom a munkámat. „Engem is vertek, mégis felnőttem” – ezzel a szemlélettel rendszeresen találkoztam.

Akkor még semmit nem tudtam az intézményvezetésről. Mezei pedagógusként fogalmam sem volt a normatíva-igénylésről vagy a járulékfizetésről. Több állásajánlatot kaptam, és úgy döntöttem, azt fogadom el, ahol lehetőségem van elsajátítani ezt a tudást. Az egyik berettyóújfalui általános iskola igazgatónője jó érzékkel felismerte, hogy ez számukra is hasznos lehet, így beköltöztünk a mellettük lévő épületbe, egy évig együtt dolgoztunk, és azalatt megszereztem a szükséges végzettséget és ismereteket. Létrehoztam az Igazgyöngy Alapítványt, és megkaptuk az engedélyt, hogy művészeti iskolaként működjünk Berettyóújfaluban.

Hogyan alakult ki a több falut ellátó rendszer?

Észrevettem, hogy bár remekül ment a vizuális nevelés Berettyóújfaluban, a környező településekről csak a jobb módban élő gyerekek jöttek el, a hátrányos helyzetű gyerekek nem tudták az utazás költségét kifizetni. Körösszakálban az akkori iskolaigazgató hívott, hogy hozzunk létre náluk is egy telephelyet. A faluból addig négy gyereket hoztak be hozzánk közös autóval, nagyon tehetségesek voltak. Amikor sikerült a jogi hátteret megteremteni, és létrehoztuk a telephelyet, kilencven diák iratkozott be, jelentős részük hátrányos helyzetű. A gyerekek szárnyaltak, és egymást követték a sikerek. Ennek híre ment, és sorra hívtak a többi környező településre is. Jelenleg hat telephelye van az iskolának: Biharkeresztesen, Komádiban, Magyarhomorogon, Körösszakálban, Körösszegapátiban és Berettyóújfaluban, ahol három helyszínen tanítunk. Összesen 650 gyerekkel dolgozunk.

Az alapítvány a felnőttek komplex segítését is magára vállalta, SZUNO (romani nyelven „álom”) néven szociális webshopot működtettek, ahol a lányok, asszonyok a gyerekek rajzai alapján hímzett kézműves termékeit lehet megvásárolni. Miért foglalkozik ilyesmivel egy művészeti iskola?

Úgy kezdődött, hogy két nagyon elhanyagolt toldi cigány kislány, akik Biharkeresztesre jártak, egyszer csak átkerültek a fizetős kategóriába. Akinek nincs igazolása, hogy hátrányos helyzetű, annak térítési díjat kell fizetni. Nem értettem, hogyan lehetséges, mert ránézésre is rossz állapotban voltak a gyerekek, ezért elmentem hozzájuk. Láttam, hogy élnek Toldon a gyerekek. A családot naponta terrorizálták az uzsorások, az alapvető élelmiszerekre sem volt pénzük. Sorra felkerestem a diákok családjait, és szembesülnöm kellett a probléma nagyságával. Elkezdtünk tehát segíteni a családoknak, hogy a gyereknek legyen cipője, ruhája, élelmiszere, De hol állsz meg? Ha nincs villany, az is a gyereken csapódik le, mert nem tud tanulni. A villanyóra felszerelése 70-80 ezer forint, ha ennyi pénzzel támogatunk egy családot, ahhoz már különleges viszonyt kell kialakítanunk. Meg kellett ismernünk ezeket az embereket, hogy segíteni tudjunk.

Hogyan fogtatok hozzá?

Kimentünk az utcára, és játszottunk a gyerekekkel. Ők már ismertek az iskolából és szerettek, mert a legtöbb gyerek szeret rajzolni. Aztán jöttek az anyukák a kisebb gyerekekkel, és elbeszélgettünk velük. Behívtak a házukba, találkoztunk a férfiakkal. Nagyon lassan, óvatosan, lépésről lépésre haladtunk, soha nem tolakodtunk, mindig megvártuk, hogy ők kínálják fel a következő lépést. A családokkal foglalkozva hamarosan azt is felismertük, hogy ha egy faluban nincs közösség, nincs összetartás, ott soha nem lesz kiút. Tehát belefogtunk a közösségfejlesztésbe.

Az is nehézséget okozott, hogy a romungrókat, az oláh cigányokat, a román cigányokat összefogjuk. Egy ilyen falu önkormányzatának rendkívül kicsi a mozgástere, ezért segítettünk, hogy bizonyos lehetőségeket elérjenek, például az Élelmiszerbank szolgáltatását, és legyen élelmiszerosztás.

Az önkormányzatok hogyan fogadják az alapítvány munkáját?

Ez településenként változó. Toldon szerencsénk volt, a polgármester úr hamar megértette, hogy a falu érdekét szolgáljuk. A testület már nem ennyire elfogadó, nagy a cigányellenesség, de azt mindenki elismeri, hogy mióta ott dolgozunk, jóval nagyobb a békesség. Jelentősebb összegű pályázatokba, például telepfelszámolásba még nem mertek belefogni velünk, de ezt is megértem, mert ide évente 400 000 forint iparűzési adó folyik be, örökösen mínuszban vannak, minden fillért meg kell gondolniuk. A szolgáltatásokat biztosító autó gyakran leáll, mert nem tudnak benzint venni bele.

Kik támogatják az Igazgyöngy Alapítványt?

A környékről, a kistérségből csak ritkán kapunk támogatást. Aki közel él a problémához, és magának sincs sok, nem áldoz a szegényekre, pláne nem a cigányokra. De az ország minden pontjáról, főleg a fővárosból és külföldről érkeznek támogatások, és ebben a nyilvánosság a legnagyobb segítőnk, például A nyomor széle blog.

Miért kezdted el írni a blogot?

Eleinte az osztályfőnökök honlapján írogattam esélyegyenlőségi témában. Ott találtuk ki, hogy Bukdácsoló esélyegyenlőség címen írjak havonta egyszer a szegregáció, integráció, esélyegyenlőség témájában. Az egyik írás eljutott a Figyelőnet újságírójához, és meghívtak, hogy írjak náluk blogot. Belevágtunk, és a blognak két nagy tanulsága volt számomra: az egyik, hogy nem készültem fel a szélsőjobboldaliak támadásaira. A kommentek úgy rátelepedtek a lelkemre, hogy arra gondoltam, abbahagyom az egészet. A Figyelőnet akkor letiltotta a kommenteket, és én folytattam. Aztán átalakultak Hír24-gyé, arculatot váltottak, és úgy éreztem, a jóval populárisabb portálon A nyomor széle blognak nincs jó helye. Több ajánlatot kaptam, a HVG-ét fogadtam el, és ők meggyőztek, hogy engedélyezzük a kommenteket. Azóta én is megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket: ha a kurucinfo vagy a Mandiner megosztja egy írásomat, szép számmal érkeznek a gyűlölködő kommentek, de már lepereg rólam.

A másik tanulság volt, hogy megtapasztaltam, a nyilvánosság milyen nagy fegyver: segítségével együttműködésre tudok kényszeríteni addig elutasító intézményeket. Korábban, ha figyelmeztettem őket, hogy jogtalanságot követtek el, semmibe vettek. De amikor sorra készültek a riportok, cikkek, olvasott lett a blog, már az egész intézményrendszer aggódva figyelte, kiről mit írok. Éreztem, hogy most már tartanak tőlem, de azt is, hogy ezzel csak mélyítem a konfliktusokat. Azonban nem ez volt a célom. Ma már csak a legkirívóbb eseteket írom meg, inkább jelzésszerűen, amit az ért meg pontosan, aki a jogsértést elkövette. Így tudják, hogy észrevettem, mi történt, és akár ügy is lehetne belőle, de nem használom ki ellenük. Úgy tűnik, ez az óvatosság eredményesebb. Azt is látom már, hogy a szélsőségesen gondolkodók sokkal kevesebben vannak, mint a jószándékú emberek. A gyűlölködők kis csoportja folyamatosan az interneten függ, egymást erősítik, de ez nem az átlag magyar véleménye. Az átlagos magyar ember érzékeli a hatalmas szakadékokat, és segíteni akar.

Sajnos, a pályázatok kiírása ritkán segíti a munkánkat, mert nem igazán a valós helyzetekre fókuszálnak. De mivel ilyenek a lehetőségek, ezeket kell megragadnunk. A most folyó negyvenmilliós pályázatunk például mentálisan készíti fel a cigányokat, hogy ha egyszer lenne munkájuk, hogyan viszonyuljanak hozzá. Az alapvető életlehetőségeik azonban hiányoznak, a munkára pedig nincs remény. Sokan, akik a blogomat olvassák, ebben a rendszerben dolgoznak, és érzik a hiányosságokat, visszásságokat. A támogatóink közül többen például gyógyszerre küldenek pénzt, mert egészségügyi dolgozóként látják, mennyire igaz, amit leírok, hogy ezek az emberek nem tudják kiváltani a gyógyszerrecepteket. Mások a fogamzásgátlók vásárlására küldenek pénzt vagy a kártyás villanyóra felszerelésére. A növekvő társadalmi odafordulás miatt az alapítvány egyre szélesebb körben tudja végezni a munkáját. Mindez szeptemberben csúcsosodott, amikor a közadakozás megmentette az iskolát.

Miért került veszélybe az iskola működése?

A művészetoktatás finanszírozása két forrásból történik: az állami normatívát a szülői hozzájárulás egészíti ki. Az esélyegyenlőség miatt a közoktatási törvénybe bekerült, hogy mindenki számára elérhetővé kell tenni a művészeti oktatást is, ezért ha a gyereknek igazolása van arról, hogy rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben részesül, mentesül a térítési díj alól. Arra azonban nem gondoltak, hogy mi lesz az olyan iskolákkal, ahol a diákok közel 70%-a ebbe a kategóriába esik. Ez persze nem sok iskolában probléma, mert nem jellemző, hogy a művészetoktatási intézmények a hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozzanak. Megnyitottak tehát az ilyen iskolák számára egy pályázati forrást ötéves kiegészítő támogatásra. Amikor az öt év lejárt, a FIDESZ-kormány egy évre meghosszabbította, és 2012 nyarán kiírtak egy új pályázatot. A kétszáz pályázóból huszonketten nyertek, olyanok is, akikről sosem hallottuk, hogy hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoznának. A döntés szempontjait nem tudtuk meg, csak azt, hogy nem nyertünk. Ezzel közel a költségvetésünk felét elvesztettük, és az is felmerült, hogy nem tudjuk elkezdeni a tanévet. Ezt megírtam a blogban, és az egyik támogatónk azt javasolta, indítsunk örökbefogadási akciót: a hiányzó térítési díjakat adják össze az emberek. Nem gondoltam volna, de három hét alatt összegyűlt a hiányzó összeg. Sok egyéni támogató mellett cégek is segítettek itthonról és külföldről is, még határon túli magyar pedagógusok is utaltak át összegeket, akik nálunk tanulták a vizuális nevelési módszert. Az akciónak nagy sajtóvisszhangja lett, és nyilván sok jelzést kapott a minisztérium is. Augusztus végén felhívott Balog Zoltán miniszter úr, és segítséget ígért. Végigvettük a pályázat történetét, és beszélt például arról is, hogy nemcsak a negatívumokat kellene észrevennem, hanem a döntéshozók pozitív szándékait, tetteit is. Elismertem, hogy sokszor írok, nyilatkozok a problémákról, de ezeket sokkal erősebben érzékelem itt, mint a gondoktól messzebb élők. Elmondtam azt is, hogy ezek nem politikai, hanem szakmai kritikák. A telefont aztán hivatalos levél követte, amiben az egyházi normatívával azonos mértékű, fejenként 230 ezer forintos támogatásról volt szó, aminek nagyon megörültünk. Ebből megvalósíthattuk volna az innovációnkat, a szociális iskolatípust. Kértem is, hogy erről szóljon a szerződés, mint pilot programról, de nem kaptuk meg ezt a lehetőséget. A második levél már csak fejenként 30 000 forintról szólt, de ennek is nagyon örülnénk. Most, december közepén még mindig a szerződéskötés szakaszában vagyunk, és várunk a pénzre.

Az oktatási rendszer átalakítása hogyan érinti az alapítványt?

Egyelőre senki nem tudja, mire számíthatunk a következő tanévben. Az alapítványi és művészetoktatási iskolák helyzete nem tisztázott, nem látjuk, miként illeszkedik az új elképzelésekbe. Tartok tőle, hogy sehogy.

Az adományokon túl milyen segítséget nyújthat, aki támogatná a munkátokat?

Munkatársaim a művészetoktatás mellett önkéntesen látják el a szociális feladatokat, de nem jut mindenre elegendő időnk, annyi a feladat. Örömmel látom, hogy az önkéntes munka fogalma némileg átalakult: korábban a cégek legfeljebb az óvoda kerítésének lefestését vagy beteg gyerekek látogatását vállalták, de most már sokan rendszeres kapcsolatot tartanak fenn velünk. Egyetemi hallgatók is bekapcsolódnak az önkéntes munkába, hónapokat töltenek nálunk, itt írják a szakdolgozatukat, és meghatározó tapasztalatokat szereznek. Szeretném, ha egyre többen megértenék: minőségi integráció, társadalmi jólét csak úgy jöhet létre, ha mindenki hozzátesz valamit.