Ha elkészül a folyóirat egy száma, a nyomtatás előtti munka záró mozzanata, hogy két szerkesztő leül egymással szemben, és összeolvassák a tartalomjegyzéket a belső oldalakkal, azaz egyikük fölolvassa a tartalomban szereplő szöveget, másikuk ellenőrzi, pontos-e a cím, oldalszám stb., s ha kell, javítja, hogy minden egyezzen. Itt én más értelmű jelentést szeretnék adni a kifejezésnek: olvasóként próbálom megfogalmazni – konkrét idézetekre támaszkodva –, amit szerkesztőként már ismerek vagy tudni vélek. Újraolvasva az írásokat azt keresem, mi és hogyan áll össze a kézben tartott számból, legyen az egy meghatározónak érzett motívum, hangvétel vagy szemlélet, egy szókép vagy hangulat, irodalmi fogás, bármi. Saját észrevételeim, élményeim megírásának legfőbb célja olvasótársaim csábítása az együtt-érzésre és -gondolásra.

Szerencse, hogy a Tündérvárossal kezdhetek. Az első mondatoktól részese vagyok a történetnek – elsősorban az elbeszélő küzdelmének, mert Bíró Zsuzsa nyilvánvalóan szeretné, hogy érzékeny és hiszékeny, jólelkű hősei, az ifjú szerelmesek valamiképpen, legalább a létminimum szintjén boldoguljanak a nyomorult, egyszerre sírnivaló és röhögséges, igazságtalan világban. Ez a tét, s ez bizonyul lehetetlennek, ezért is kezdi így a bevezető első részt: „Segélyül hívtam az ismeretet, a hitet és a képzelmet, írja Jókai A jövő század regénye előszavában.” Mintha egy elemző esszé első mondatát olvasnám – de nem, Jókaival csak jelöli és indítja a témát az író, mert a mese második mondata már így szól: „Huszonöt évvel később, a millennium évében a képzelem teremtményei valósággal elárasztják az országot.” Nem esszé tehát, de az ismeret (idézetek formájában is) „segélyül” szolgál a budapesti Tündérváros meg a kor írói megjelenítéséhez, és az elbeszélés sajátos, képzelmet és tárgyilagosságot összevonó beszédmódjához, a szereplők jellemzéséhez. Elemi erővel érvényesül ez a módszer Vince esetében, aki nemcsak nagy olvasó, de komoly elhívő is, az olvasott, hallott szavak feltétlen elfogadója, konstruktív hódolója, irodalmias lélek. Az üvegfúvó Mózer úr műhelyében „Képes volt egy-egy gyártási folyamatot, mint egy hosszú verset szóról-szóra megtanulni, az addig ismeretlen jelentéseket, a kémiai kifejezéseket olyan gyönyörűséggel ejtette ki, mint a legköltőibb szavakat”, állítja az elbeszélő, s aztán (feltételezem, mert maga is megkívánta a mutatványt) következik, zárójelben azért, egy modern versre hajazó, az írói alkotás receptjének is illő szöveg: „(A gyártást a kvarchomokkal kezdjük, a homokhoz nikkel-oxidot adunk, a keveréket ólom-oxiddal, kálium-oxiddal, kálium-nitráttal és antimónnal dúsítjuk, a keverékből gömböket formázunk és így tovább… az eljárás vége felé az üvegfúvó mély, egyenletes fúvással elkészíti a pohár alapját… kész csoda!)” Bizony az, Bíró Zsuzsa prózaíró és üvegfúvó alkotása… A másik rokon értelmű mozzanat, mikor Vince boldogan hallgatja vén szállásadója, Tófalvi úr szövegelését, hogy „…a közelgő huszadik században minden megoldatlan megoldódik majd, lélek és test rejtelmeire fény derül, technika és társadalom tökéletesedik”. A jóslatot aztán a huszonegyedik században továbbadó, mesélő szerint így zárta a hajdani vándorkomédiás (idézőjel figyemeztet, hogy szó szerinti dokumentáció következik, ha valaki nem neszelne föl az iróniára): „és körtánc lesz, üveggolyó, és lépesméz”. Bíró Zsuzsa nagymester a kettősségek használatában. S nem csak abban. Egyik kedvenc részletem az elbeszélésből a cselédlány, Adél jelenete, melyben a lány naiv és természetes vágyának bemutatásával együtt jelenik meg a tárgyilagos közléssel gazdáinak érzéketlenül sablonos kegyetlensége.

Csak egy pillanatra akarta felpróbálni azt a ruhát, amit előző nap szállítottak ki a kisasszonynak, egyszer az életben, egyetlen pillanatra, puha bársonyból volt, mályvaszínű... Adél ámulva nézte magát a tükörben, „Szűzanyám, ez én vagyok?”, csak ennyi volna a különbség, közte és a kisasszony közt, csak egy ruha? Csak ez a micsoda a vörös hajában, amit ők „diadémnak” hívnak? Csend volt, Adél fejében azonban vígan szólt a tánczene, két lépés jobbra, egy lépés balra és pörgés, és nem hallotta, amikor a gazdái beléptek a szobába... A cselédkönyvnek nevezett kis füzetkéjét mutatja, íme, itt áll, „alattomos, tolvaj természet...”, zöld tintával írták be a könyvbe.

A másik kedvencem... Nem! Ha a „másik”-at idézem, akkor a többit is kell (volna mit), de szerkesztő felem arra int, hogy a képzelem és tárgyias pontosság kettőse a januári Ligetben másutt is érvényesül – még a Tündérváros tragikus végbe tartó ifjú párjának szellemi-írói rokonai is megjelennek. Novák Gábor Sárgaház-blues című írásában a Bolond Lány és Senkihóte Adél és Vince lelki alkatával rokon. Ott Vince képzelmei feszegetik a normalitás határát („hátán cipelte a semmi felé irányuló lét súlyát”), itt a Lány csúszik át rajta a Sárgaházba. A fájdalmas történetet az író a társadalmi háttér megítélése nélkül követi nyomon, egyszerre mutatva be a létezés szépségét és elviselhetetlenségét – s amikor a Lány válaszol a fiúnak, hogy miért tölti tele a kertben álló ócska üstöt vízzel, Novák Gábor is a prózavers hangját szólaltatja meg:

Az a víz a madaraké. Hónapok óta visszajárnak, galambok, rigók, verebek, ilyesfélék. Most már vége a hőségnek, találnának máshol is vizet, mégis ide járnak inni, és magukkal hozzák a fiókáikat is. Megszokják, hogy itt egy lány vízzel várja őket. A megszokásból ösztön lesz, a teli üst meg a lány képe beég a madarak genetikus memóriájába, és ezt az ismeretet átörökítik az újabb és újabb generációknak. Száz év múlva, mikor már rég nem élek, és talán a ház sem áll, a madarak visszatérnek, mert emlékeznek a vízre és rám.

A januári Liget novelláinak hasonló lelki alkatú szereplői közé tartozik Kapitány Máté scifire játszó, egyes szám első személyben elbeszélt remeklésében a magát kiborgnak képzelő hős is – voltaképpen a Tündérváros Manga terminálján a Sárgaház-blues szól. S akkor így is folytatható: A gondoskodás végzete és A megcsalt gondolkodás között A láng geometriája fénylik. Ez szintén a Liget képzelmeket és realitásokat összekapcsoló egységébe tartozik, de a fogalmi…

nincs de, és van!

... és a fogalmi oldal felől közeledve ugyanoda jut.