Liget.org   »   2013 / 1   »   Nacsinák Gergely András  –  A láng geometriája
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2655
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

(Sokadszor az Alefről)

 

„A kijelentés – írja Wittgenstein – a valóság képe.”  Valahogy úgy, ahogyan a kotta „képezi le” a dallamot, a nyelv feladata is „lekövetni” a világot, annak tényeit és történéseit. A filozófus a betűírást is a hieroglif-jelekből eredeztette: ami azokban még pontos ábra, a betűkben már csak szimbolikus vonatkoztatás; de akár így, akár úgy, a nyelv eredendő feladata, a valóság leképezése továbbra is megmaradt.

 

A szavak mindig is erőteljesen kísértettek az ikonikus értelmezésre, azaz olyan entitásoknak tűntek, amelyek pontosan lefedik a valóságot, hű képet adva róla, melyben a jel és jelölt közötti különbség szinte elenyészik. A közléstől azt várjuk, hogy a külső vagy belső tartalmak tükre legyen, ne csak töredék, vázlat vagy pótlék. Ez az illúzió táplálta a tökéletes nyelv megalkotására tett fáradhatatlan és egyszersmind terméketlen erőfeszítéseket, és ez inspirálja az írókat, akik az általuk létrehozott művekben a teljességet igyekeznek megragadni: mintha elvileg létezne olyan módszer, amelynek segítségével szavakba lehet sűríteni az univerzumot. Ez afféle nyelvi alkímia, vannak mesterei és adeptusai, akik különféle eljárásokkal és műformákkal kísérletezve igyekeznek szavakból kirakni a „valóság képét”. Két nagy iskolájukat lehet megkülönböztetni: az egyik csaknem végtelenné tágítaná a szavak tükrét, hogy az mindent magába foglalhasson, a másik viszont bonyolult fogásokkal addig csiszolná-redukálná a nyelvet, míg végül apró kristálylencseként a mindenséget magába zárja. Az első a világ sokféleségét a szavak sokaságának felelteti meg; a második addig szűri-desztillálja a nyelvet, míg a lehető legsűrűbb és legintenzívebb esszenciát nem kapja. Mindez azonban csak akkor működhet, ha a nyelv mágikusan tapad a valósághoz: eltéphetetlen kötelékkel, amely nem engedi, hogy a nyelvrácson bármi kihulljon. Az első, horizontálisan terjeszkedő megközelítés termékei a platóni dialógusok, a 19. századi polifonikus nagyregények, a felvilágosodás korabeli enciklopédiák, listák és katalógusok, vagy éppen a reneszánsz kozmikus inventórium, a Divina Commedia. Ezek, bár műfajilag nagyon is távol állnak egymástól, rokonságot tartanak abban az értelemben, hogy afféle verbális Noé bárkájaként igyekeznek lehetőleg mindent felölelni, esetleg szigorú szerkesztési elveket követve belopni a műbe a világegyetem örök struktúráját, mint Dante, vagy épp a befejezetlenséggel leképezni a nyitottságát, mint Musil.

 

A második iskola lemond a szavak sokaságáról a lét sokféleségének érzékel-tetésekor, és ellenkező utat választva azon ügyeskedik, hogy a valóságot összesűrítve, deduktíve alkotóelemeire bontva, megtalálja és megnevezze annak végső ismérveit és összetevőit, mint egykor a kabbalisták, vagy Raymundus Lullus. Ide tartoznak a többféleképpen olvasható szövegek, amelyek ugyanazon nyelvi jeleket használva sokszorozzák meg a jelentéseket; ide tartoznak a töredékek és aforizmák, mint Hérakleitosz enigmatikus mondatai vagy a távol-keleti szútrák, és ide tartoznak egyes költemények is. Egyik Amerikai előadásában Italo Calvino is lajstromba veszi a totális szöveg létrehozására irányuló kísérleteket, és azt mondja, az egyik legszimpatikusabb kísérlet Borgesé, akinek írásában egyesül a költészet, vagyis a meghatározhatatlan (ez utóbbit már csak én teszem hozzá) és a tudomány, azaz a következetes racionalitás.  Borges művészete – legjobb pillanataiban – csakugyan a tiszta ész és a líra ötvözete: absztraktum és konkrétum nála úgy esik egybe, mint egykor a mágikus szertartásokban, tökéletes – mindmáig talán a legtökéletesebb – példáját szolgáltatva, hogy a költészet és a tudomány kétféle intelligenciájának nem szükségképpen kell egymást kioltania. A „két kultúra” egységesítésére tett gyermeteg kísérletek közepette épp Calvino és Borges adott példát, hogy a művészinek nem szükséges okvetlenül kaotikusnak, az okosnak pedig nem feltétlenül muszáj lelketlennek lennie. Calvino azt is mondja, az írók stílus tekintetében vagy a „tűzláng” eszményképét követik, vagy a „kristályszerkezetét” (ő maga nyilvánvalóan az elsőbe tartozik), ennek megfelelően – teszem hozzá, Calvino elejtett fonalát fölvéve – a totális szöveget is vagy a minden egyes dolgot külön fölemésztő tűzvész módjára, vagy a transzparens, végleges rendet felállítva igyekeznek létrehozni. A kettőt összeegyeztetni igen nehéz: olyan, mintha Turner egyik képének másolatát – amely csupa felhő, fényfoszlány, szétporló hullám és derengő félhomály – igyekezne valaki kubista modorban megfesteni.

 

De a „két kultúra” paradigmájától eltekintve is mindig nagy kihívást jelentett egyesíteni ihletet és geometriát; pedig erre az egyensúlyra biztatóbban lehetne törekedni az irodalomban, mint a képzőművészetben, lévén a szavak is afféle hibrid létezők, egyszerre ábrák és hangok, ideák és konkrétumok, szigorú szabályoknak engedelmeskedő, betűk elemi egységeiből fölépülő szerkezetek, amelyek csaknem korlátlanul variálhatók, akár a zenében a dallamok. A huszadik század második felében jobbára a tömörített végtelen e felfogása lépett a kibontott, és reménytelenül sokszínű valóság leképezésére törekvő irodalom helyébe. Borges nyomán könnyű azonosítani ezt a stílust és szemléletet: ez az, amit egyszerűen és legpontosabban az Aleffel lehet jelölni. Az Alef itt nemcsak egy kötet és benne egy novella címe, hanem stílus és látásmód. Ha figyelmesen olvassa valaki Borges e pár oldalas történetét, ráébred, hogy a novella, amely a minden látványt és létezőt tükröző Alefről szól, maga is alef-szerű: számos különböző történetet sűrít magába. Az elbeszélő és a halott Beatriz szerelmének történetét, a botcsinálta költő személyiségének és végtelen művének leírását – valamint az arról szóló hevenyészett recenziót –, továbbá az Alef látványának töredékes kivonatát, és a csodálatos Alef kioltását is, azzal a megfontolandó következtetéssel, hogy az emberi szavak szintjén a mindent magába-ölelő tökéletesség élményéből nem valami hasonlóképp tökéletes mű, mindössze szánalmas klapancia lesz. Lehetne mindezt a listázó, nagy összefoglalást ígérő művek kritikájaként értékelni, vagy megfigyelni a konkrétság absztraktumig fokozásának irodalmi technikáit – amit más területen, képi eszközökkel Magritte is elért –, de most csupán arról: vajon mennyiben lehet a kijelentés a valóság képe, ábrázolása, másolata. Ez voltaképpen azon múlik, hogy azt a bizonyos „valóságot” meghatározhatónak vagy meghatározhatatlannak gondoljuk-e. Ha a valóságot az Aleffel azonosítjuk, végtelen ellentmondások fókuszpontjaként, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a lineáris leírás semmiképpen sem képezheti le a nem-szekvenciális tapasztalatot, azaz a teljességet. Ezért ír Borges minduntalan abszurd tárgyakról, ha formába akarja önteni a formátlant: Homokkönyvről, Bábeli Könyvtárról vagy a Kartográfia Mestereinek gigászi térképéről, amely pontról pontra lefedné a világot. Mivel azonban a valóságot rendszerint nem a maga totalitásában, hanem időben egymásra következő pillanatok sorozataként tapasztaljuk, az érzékek által csupán egy metszetet dolgozva föl abból, ennek a valóságnak a természetéről, ha mesterkélten és elnagyolva is, de a nyelv számot adhat: ezért lehet mondani, hogy a novella is az Alef vonásait viseli magán. Borges előszeretettel él a metaszintre helyezkedéssel, hogy a paradoxont elkerülje: ha nem is lehetséges leírni az Alefet magát, beszélni róla még lehet; ha nem lehet megírni a Homokkönyvet, elég lesz leírni. Thomas Wharton majdnem-kitűnő regényében, a Szalamandrában, amely egy valóságot-kiváltó totális szöveg létrehozásának viszontagságait meséli el, le is vonja a következtetést: a világ leképezéséhez először egy ahhoz hasonlóan szubtilis ábécét kellene megalkotni. Mindez tehát azon múlik, mit is értünk realizmus alatt: a megközelíthetőnek tűnő metszetet vagy a megközelíthetetlennek tűnő egészet – hogy a tapasztalat vagy a teória valósága számunkra az elsődleges. A tapasztalati valóság ugyanis nélkülözi az állandóságot, a diszkrét egységeket, a határozott körvonalakat; a nyelv által létrehozott teoretikus valóság ellenben statikus, tisztán határolt és időtlen. Kérdés, hogy a nyelv, ez a teoretikus konstrukció, egyszerre absztraktum és konkrétum, képes-e valós és működőképes kapcsolatot kiépíteni a kettő között. Az Alef lényege, szépségének és borzalmának forrása, hogy benne a teória válik tapasztalattá. Nem leírás, de nem is annak teljes hiánya. Borges intuíciója szerint mintha csakis egy efféle „alef” lehetne a valóság hiteles képmása, az abszolút nyelv végső formája.

 

Elsőre talán különösnek tetszhet, hogy az Alef, a novella főtémája Borgesnél csak mintegy mellékesen kerül elő: az elbeszélés egésze mintha a halott Beatriz Viterbo iránti szerelem sorsával foglalkozna; ahogy az Isteni Színjáték is részben a megboldogult Beatricével való találkozás körül forog. De vajon mi szükség arra, hogy a misztikus teljességről szóló elmélkedést egy viszonzatlan szerelem történetébe ágyazza?

 

A realizmus a 19. század irodalmában mindenekelőtt törekvést jelentett a sorsok és a karakterek pontos ábrázolására. A 20. században ez a megközelítés fokozatosan átadta helyét a valóság egy, ettől alapjaiban eltérő felfogásának, amelynek fókuszpontjában nem a személy áll, mint a tapasztalatok összegzésének színtere, hanem az egyéntől független viszonyok, tapasztalati hálók, folyamatok és lehetőségek feltárása. A művek ennek a folyton változó, töredékes és szerteágazó világ-tapasztalatnak a lenyomatai: vezérelvük nem a krónika, tehát a megtörtént esemény rögzítése, hanem a lehetőségek feltárása. Az emlékezet és érzékelés működését, az idő természetét és a nyelv határait vizsgálva kísérletet tesznek a valóság hálózatosságának érzékeltetésére. „Századunk nagy regényeiben a nyitott enciklopédia gondolata fogalmazódik meg, még ha ez a jelző nyilvánvalóan ellentmond is az enciklopédia-főnévnek, amely hagyományos jelentése szerint zárt egységben kívánja fölmutatni a világ teljes ismeretanyagát – írja Calvino. – Ma már nem képzelhető el másféle teljesség, mint az elvben létrejövő, föltételezett, sokszoros.”  Ez az irodalom mintha letett volna arról, hogy egy bizonyos nézőpontba helyezkedve, meghatározott szabályok mentén rendezze össze a világról szerzett benyomások sokféleségét: ezért hiányzik belőle a régi regényirodalom klasszikus szervezőelve, a személy; alig tapintható ki benne a koherens sors gravitációs ereje, amelynek (legalább feltételezett) léte képes egységes és értelmezhető narratívával ellátni a szerteágazó történéseket, ahogy a mágneses mező rántja össze a vasreszelék szétszóródó porát. Márpedig az Alef-novellában makacsul jelen van ez a szervezőelv: hősének minden megmozdulását egy néhai szerelem, pntosabban annak emléke vezérli: „a világegyetem változhat – mondja az elbeszélő –, de én nem”. Ez az álláspontja pedig csak akkor kezd meginogni, amikor találkozik az Aleffel: lassan Beatriz arca is elmosódik az emlékekben, és annak a benyomáshalmaznak a részévé válik, amely minden benyomást tartalmaz, s így nincsenek benne kitüntetett pontok. A világot felváltja annak képe, a kijelentések tömege, emlékek, melyek nem az enyémek, és nem is tartoznak kifejezetten senkihez. A főhőst így csábítja az Alefhez a botcsinálta költő: „gyere, és hamarosan elbeszélgethetsz Beatriz valamennyi képmásával”. Az Alef azonban, ha mégoly tökéletesnek hat is, végtére hamisnak bizonyul: mint ahogy minden totális tapasztalat is az, amennyiben tapasztalati jellegénél fogva már el is veszíti totalitását: úgy viszonyul a teljességhez, mint térkép a tájhoz. A kijelentés tehát (mondhatjuk Wittgensteinnel birkózva) a valóság térképe. De hogy pontos térképről, hevenyészett vázlatról, netán tervrajzról van-e szó, amelynek vonalait követve épülnek fel körülöttünk a valóságnak hitt, de voltaképp nyelvi kulisszák – ezt alighanem lehetetlen eldönteni.

 

Egyik esszéjében – amelyben a John Wilkins-féle tökéletes nyelv-tervezetet, az analitikus nyelvet vizsgálja – Borges az angol gondolkodót, Chestertont idézi: „Az ember tudja, hogy lelkének rezdülései megdöbbentőbbek és megszámlálhatatlanabbak, mint egy őszi erdő színárnyalatai... Mégis váltig hisz benne, hogy ezek a rezdülések egytől-egyig, valamennyi tónusukkal és kombinációjukkal együtt pontosan ábrázolhatóak egy morgáson és visongáson alapuló önkényes jelrendszerrel. Hisz benne, hogy egy átlagos, művelt tőzsdeügynök valóban olyan zajokat csal elő a torkából, amelyek az emlékezet minden titkát, és a vágy minden kínját elmondják...”