Eszembe jutott, hogy elrohanhatnék (át az udvaron, a hátsó kerítésen, árkon, bokron, csalánon, szőlőn, le a folyóig), le a folyóig, mintha így elmenekülhetnék az elkövetkezők elől, mintha nem pont erre, ugyanerre készülnénk mindannyian. Az alkalomra, amiről nehéz, szinte lehetetlen eldönteni, hogy a vége valaminek, vagy éppen a kezdete.

Megfogtam a szék támláját, néztem a kis csoportot az asztal körül. Üres, porlepte poharak fénylettek előttük. Némelyikben pókháló simult az üvegfalra. Nood legalábbis így látta, s mert olyan szelíden nézte, mintha madarat etetne, így is volt. Ilyen évszázados pillanat ez, sorsfordító, időtlen, amire majd senki sem emlékszik. A nyersfa asztalt nem borították le terítővel, s bár az asztal lapja összevissza karcolt volt, olyan tisztán és magabiztosan állt, hogy igazán ünnepélyessé tette a szobát. Tompán csillogott, mint minden öreg asztal, és agyonfogdosott barna színe nem változott, miközben megnőttek az árnyékok. Az ablak pedig, amely már néhány órája csak sötétséget árasztott a megrepedt és ugyancsak végtelenül poros üvegen keresztül, mintha nem is arra szolgálna, hogy átlátszó legyen, vagy barátságos szobára nyíljon. Ócska üvegszemként észrevétlenül beleékelődött a tájba. A tájba, amelyet senki sem keresett, mert alig lehetett tudni róla valamit. Mégis, ez a jószerével elfelejtett táj megkínzott jó néhányunkat. Nem tudtuk, de tisztán éreztük a felejtés, a kín és a szeretet nagy közösségét. Az ablak mindenesetre felhívta a figyelmet, hogy nem vagyunk teljesen egyedül. Ajtót ugyan nem látok (a hátam mögött van), de bárki bármikor közelebb jöhet, benézhet, vannak, lehetnek körülöttünk mások, és ez, mintha éppen csak most és éppen a tört üvegű ablak révén csodálkozhatnék rá, nyugtalanított. Mint a szobába berepült rémült galamb, amelyik kétségbeesetten próbál menekülni, rést találni a sima hátsó falon. Ott, ahol a kép lóg a szenvedő, földre esett Krisztussal. Minden kevesebb lesz valamivel a következő pillanatban, ahogy fogy a türelem, ahogy lassan lemondunk a terveinkről. Igen, kevesebb lesz valamivel, kisebb, és ez olyan rémületesen pontos megfigyelés, hogy elég pusztán magam elé nézni, és látom eltűnni az árnyékomat. Aztán szép sorban a többieket: egy kínosan jól fésült barátság, egy szemhunyásnyi rokonság, néhány százlábú érzelem, pár perzselt disznóbőrös emlék. Ezek töltötték meg a szobát korábban; amíg színültig opálos uborkalével volt feltöltve. Nincs félreértés: színültig. Mégis kiszikkadt, mire én is kilépek majd a hátam mögött lévő ajtón, végleg kiszárad, mint egy tömegszerencsétlenség tévképzete egy televíziós reklám által kiváltott asszociációs zavar végállomásán.

Az asztal alá agyonkoptatott, ám sejtelmesen szép szőnyeget terítettek. A kifakult bordó háttérből halványzöld formák bontakoznak ki, csúcsos, paprikára emlékeztető fák, néhány bokor, fűcsomók, de elég távol egymástól, nagy üres felületeket hagyva a szőnyeg közepén. A figyelmesen káprázó szem azonban észreveheti a középső, üres térben a szarvast űző férfiakat. (Mocsárban, egy mocsárban járnak.) Nincs tehát mégsem nagy üres tér a közepén, mert ahol ezt feltételeztük, emberek vannak, de persze pont az asztal alatt, mindig takarásban.

Ágyat toltak a sarokba, amelyen hófehér ágyneműt halmoztak fel, úgy, mintha mindig feküdne benne valaki. Nem lehet másként elgondolni, és ha már így áll, azt is elárulhatom, hogy kényelmes ez a gondolat. A falvédő és a hatalmas dunna között melegedve nagyon is kényelmes, és nem teszi kellemetlenné, hogy betegségről van szó, haldoklásról. Csendben, szinte észrevétlenül, eleinte öregedésnek, megérdemelt pihenésnek álcázva, végül azonban erről is, mint mindenről, kiderül, hogy gyors, és essünk kétségbe: túl gyors romlás csodás kényszerekkel megbabonázott folyamata. A kályha hiányzik. (Az ajtó mellett áll a hátam mögött.) Szemben az ajtóval szekrény magasodik, tetején rég nem olvasott, összehajtott újságok, lábainál egérlyuk a ház mögé nyíló járattal. Környékén szétszórt egérméreg, a falban szétrágott hasú egértetem, és a mindent csendesen átható olvadt szalonnaszag. Az egér szempontjából ez a legteljesebb pusztulás, a pusztulás szempontjából viszont nem ez a teljesség, és lehet úgy is tekinteni rá (az egérre, nem a pusztulásra), mint ami a vályogtéglák közé ékelődve egyedül tartja egyben az omladozó házat.

Felkapcsolták a villanyt.

Így kell elképzelni mindent.

A konyhában szokatlanul nagy a sürgés-forgás, pedig csak Nood felesége álldogál a sparhelt előtt, a többiek ki- vagy bejönnek, úgy járnak a félig idegen házban, mintha ide születtek volna. Noodnét nem zavarják, sápadt arccal, remegő kézzel disznóvért süt. Most alig látszik rajta, mennyire fiatal, mintha csak idős korában, vénasszonyként ismertem volna meg, és nem akarnék hinni egy fiatalkori fényképfelvételnek. A sütés lefoglalja minden figyelmét, elővesz egy ütött-kopott piros lábast, kevés zsírt kanalaz az aljára, majd a tűzre teszi, de csak éppen hogy, a sparhelt szélére. Gyorsan felvágja a hagymát, és ráborítja a felmelegedő zsírra. Az áttetsző hagymakockák elernyednek, édes aranyszínűvé olvadnak, és dühöngő sercegés közepette súlyos szaguk megtölti a konyhát. Várni kellett még, amíg hozzáadhatja a pirospaprikát (addig is az elfeketedett végű fakanalat, a megfoltosodott pengéjű kést, a lepattogzott fedőt nézi), de aztán gyors ütemben követik egymást az események. Elkeveri a paprikát, és furcsa, billegő mozdulattal felemeli az asztalról a széles, mély tányért, amelyben a felkockázott alvadt vér remeg. Gondosan kevergeti, amíg a gyöngyöző zsírbuborékok között feketévé sül. Még a lábassal a kezében oldalazik el az ablakig, kinyitja, mert hirtelen a nedves, nehéz szagok között friss levegőre vágyik.

Bejöttek még páran, át a konyhán be a szobába, egyikük lemarad, megáll, az asszony felé fordult, és megkérdezi.

– Akkor maga is jön, Aranka?

– Igen.

– És még főz?

– Miért ne főznék?

– Hát igen, éhesek az emberek.

Bólintottak erre mindketten, bár világos volt, hogy ennyi embernek kevés az étel, azaz nem nekik, hanem valaki másnak sütötte a vért. És miért ne pont Noodnak. Noodnak, aki marad.

Közben felálltak az asztal körül ülő emberek, elmentek mellettem, és kisétáltak az ajtón az udvarra, ott várták meg a többieket, akik még nem készültek össze.

(Az úton elment egy férfi, nem köszöntek neki, ő sem nézett be az udvarra.

A szomszédban a férfi lihegő izzadtsággal tapadt felesége testére, de még ebben a végsőkig felcsigázott állapotában is megérzett valami rendellenességet.

Az udvaron, a ház előtt, de valahol egészen közel éppen ebben a pillanatban történik valami, aminek nem kellene. Ettől megijedt, és óvatlanul feleségébe engedte felgyülemlő spermáját. Kilenc hónap múlva egészséges gyermekük születik.

Egy teherautó közeledett észak felől a falu felé, de még nem kapaszkodott fel az utolsó dombokra, így észrevétlenül húzódtak meg az épületek a lassan kinyíló völgy még szűk torkában. A sofőr sosem járt erre, úgy érezte, meg kellene már érkeznie, de nem látott semmi mást, csak fákat, ingadozó árnyékokat, a szélvédő bogárfoltjait.

Eső készülődött - súlyos felhők gomolyogva, reszketve ereszkedtek a föld felé.)

Végre mindenki megérkezett, elindultunk, úgy intéztem, hogy már az udvar végében én legyek elől. Itt várt dr. Nood gondterhelt arccal. Összeráncolta a homlokát, ezt jól ki lehetett venni a holdfényben, és ettől egy kicsit lejjebb csúszott az arca, csak a bajusza (volt-e bajusza akkor egyáltalán?) emelkedett az orra hegyéig. Egészen közel, a közelnél is közelebb hajolt, mint aki arcon akar csókolni, de szerencsére nem ezt tette.

– Várnunk kell, muszájjon még várni!

Csodálkozva néztem rá. Vajon miért gondolja ezt, egyáltalán mit jelent az, hogy „még várni”? Éppen csak pár méterre mögöttünk ismerős, ám baljóslatú árnyak keveredtek el az éjszaka feneketlen sötétjébe és keveredtek ki onnét. Mindenki itt van – akartam mondani, de Nood megelőzött, és ő kérdezte meg.

– Jobb, ha most nem ezzel foglalkozik, doktor.

Mert válaszként már egészen mást jelent egy határozott igen.

A pajta alatt a kert felé eső lejtőbe ékelődött a pince, ott kellett elfordulni hátra; a veszett sötétségben is látszottak az irdatlan gyámkövek, mintha nem is épületet, hanem az égboltra száműzött kibírhatatlan gondolatok terhét tartanák.

– Nood, jól van? – kérdeztem tőle fenyegető, erőszakos hangsúlyokkal, bár valóban érdekelt, akar-e mondani még valamit. Ártatlanul kellemes érzés fogott el, tavaszi első napsütés, ilyesmi. Ez meglepett, mert azt hittem, majd ideges leszek, és féltem, rosszul viselem az eseményeket. A körtefához értünk, itt csapott meg isten igazából a folyó illata. Hallgattam, és azon járt az eszem, mennyire nem vagyok tisztában azzal, mit teszek. Talán ha mérni lehetne a dolgok jelentőségét egy pontos műszerrel. Templomtoronyperszekundum, vagy valami ehhez hasonló mértékegységgel. De nekem most sem ment, bár talán ez is a doktornak köszönhető. Az ő arca, a szavai, a kétségbeesése kedvetlenített el, milyen röhejes, hogy minden visszájára fordul végül. Fuldokolva, hörögve nevettem fel. Nood viszont megemberelte magát, lekísért minket egészen a partig. Mutatta az utat a sötétben, és tényleg, ha nincs ott, bizonyosan rossz felé fordulunk párszor, és nem lett volna könnyű kikerülni a sötétben láthatatlan mély gödröt a hátsó szomszéd házánál.

Látványosan megkönnyebbült, amikor átkeltünk a folyón, nyilván mert nem tartott velünk. Mert ő maradt a folyó másik oldalán. A nők körül forgolódott, segített nekik, udvariaskodott. Biztos voltam benne, hogy nem látom többet, és hiába nézett utánunk aggodalmasan, én sajnáltam jobban őt abban a legutolsó pillanatban. Elindult visszafelé, de aztán megfordult. Fáradtan, vagy mégis inkább ostoba, értetlenkedő rémülettel a szemében nézett vissza. Nem lehetett megállapítani, mit néz, de ez a furcsa, szinte képtelen testtartás, amely kifordította, kificamította minden végtagját, mintha azt sejtette volna, hogy a felhőket nézi. Ennek azonban valamiképpen ellentmondott elkomoruló tekintete, így az is lehet, hogy minket figyelt, vagy látott valaki mást az egymásra dőlő fák legsötétebb árnyékai közt. Végül is ezek a legkevésbé tudható eltérések. Aztán az erre irányuló kérdések is feloldódtak egy sokkal súlyosabb feltételezésben, amit azonban pontosan megfogalmazni már nem volt mersze senkinek. És képtelenebb is volt annál ez a pillanat, hogy úgy, egy ennyire komor feltételezéssel terhesen, azaz egészen máshogy elviselhető legyen.

Éppoly váratlanul tette meg Nood a következő mozdulatát, mint amilyen észrevétlenül merevedett bele a mindaddig legutolsóba. Lehúzta ujjáról a gyűrűjét, és a zsebébe csúsztatta, aztán megtörölte a száját, és elmosolyodott. Váratlanul mindennél fontosabb lett számára, hogy eltűnjön onnét, abból a térből, ami lassan, de egyre határozottabban kezdett felborulni és összecsukódni fölötte. Szinte nekirohant a ház falának, puha tenyerébe belemélyedtek a meszelés apró göcsörtjei, ráncai. A nagy kétszárnyú ajtót nyitva találta, belépett a konyhába, ahol, talán mert megérezte, hogy most nincs senki a házban, kissé megnyugodott. Lehajolt a hideg tűzhelyhez, és bár nem remélte, talált még némi parazsat a tűztér legmélyén. Újságpapírt és apróra vágott fát nyomkodott be a szűk nyíláson, és ügyesen felélesztette a tüzet.

Lépteket hallott. A verandán kopogott végig egy cipő, amely, ebben biztos lehetett, nemsokára az ajtó elé ér. Esetleg továbbmegy, esetleg ki az útra, vagy csak ide a ház elé. A következő pillanatban nyilván kiderül.