A szeme zavaros, zöld-barna mélység, mohos téglák végtelen-süllyedő sora (a tökéletes illúzióhoz csak a szúnyoglárvák rebbenése hiányzik a tekintet tükrén) – a haja rozsdabarna ódonság, szinte nyikorog és pattogzik, ahogy megmozdítja a fejét – egyetlen tincs algazöld melír bukik ki a vöröslő kavargásból.

A Bolond Lány az öntöttvas nyomós kút alatt hever hanyatt, szája nyitva, haja megbomolva, inge szétnyitva – közel s távol senki, a melltartóvillantás mégis feszélyezi Senkihótét.

– Mit bámulsz? Csináld már!

A Lány izeg-mozog, elhelyezi az avarban csípejét, hunyorog, tüsszent, pilláival verdes, aztán behunyja szemét, száját nagyra tátja – S. két tenyérrel nehezül a nyomókarra, csak pianissimo, épp, hogy meginduljon a vízsugár.

Langyos szél lebben, el-ellop néhány foszlányt a csobogásból, darazsak hagyják ott a cső viszonylagos hűvösét, potrohuk, izgékony csápjuk vonaglik, körüldöngik a kutat és a fiatalokat – a Bolond Lány karját-lábát csavargatva vihog, a kútból fröcskölő hideg, klór-tiszta víz eláztatja a nyakát, mellét, vállát, végigcsurog az állán – Senkihóte nekihevülő ágyékkal hajol a csípőtekergető viháncolás fölé, a vízzel megtelő rózsaszín szájüreget figyeli – a bizsergés a néhány nappal korábbi képet idézi – melyiket is?

A Bolond Lány otthon, a kertjükben, tizenhét éve és negyvennyolc kilója minden komolyságával vizet húz, a kút kereke nyikorog, rozsdabarna foltokat hagy a tengelyen az ujjnyi drótkötél, egy szilvafa ága a víz fölé lóg, a mélybe hullatja levelét. A Bolond Lányon kinyúlt póló, melegítőnadrágjából kidomborul a feneke, ahogy áthajol a káván és leakasztja a teli vödröt, fehér bugyi szegélye villan, aztán keserves nyögés hallatszik, a Lány a nagy súlytól oldalra dőlve, szabad karjával ellentartva dülöngél a vetemény felé.

Senkihóte a drótsövény fölött, előrebiccent fejjel, látványba feledkezve lesi – a Lány meglátja, int a fejével, „na, gyere be!” – S. hosszú lábával átlendül a kerítésen, talpa puhán puffan a gereblyézett talajon, rohan a Lány után, segítsen-e.

Mindenki Bolondja a fejét rázza, nem kell, mindjárt végez.

– Meg aztán úgyis engem akartál nézni, nem? Hát ülj le oda – mutat a kút mellé egy lapos, szürke kőre –, és nézz.

Míg S. tenyerébe támasztott állal, feje lassú fordulásával követi a botladozását, a Bolond Lány nagy komolyan magyaráz:

– Ilyen későn már csak pár növény van a kertben. Káposzta, paprika… ezek szomjasak. A többi nem kér inni. – Vizet loccsant a sorok közt futó barázdába, nézi, ahogy sárrá sötétül a föld. – Most pedig jöjjön a szentély!

A kút mögött ócska üst áll, pereme csorba, fülén morzsolni lehet a rozsdát – régen disznóölésnél használhatták, vizet forraltak vagy szalonnát abáltak benne – most nincs disznó, nincs szalonna, az üst a kertben pusztulgat – a Bolond Lány pedig buzgó örömmel vizet zúdít bele; vödör vödör után.

– Mire jó ez? – kérdi Senkihóte, mikor az üst megtelik és a Lány verejték meg frissen mosott haj illatát árasztva mellé huppan a kőre.

– Az a víz a madaraké. Hónapok óta visszajárnak, galambok, verebek, rigók, ilyesfélék. Most már vége a hőségnek, találnának máshol is vizet, mégis ide járnak inni, és magukkal hozzák a fiókáikat is. Megszokják, hogy itt egy lány vízzel várja őket. A megszokásból ösztön lesz, a teli üst meg a lány képe beég a madarak genetikus memóriájába, és ezt az ismeretet átörökítik az újabb és újabb generációknak. Száz év múlva, mikor már rég nem élek, és talán a ház se áll, a madarak visszatérnek, mert emlékeznek a vízre és rám.

Senkihóte közelebb bújik a lányhoz, átkarolja a vállát, a hátán érzi a lapockák dudorát, a melltartó pántját. Maga előtt látja a jelenetet: az embertelen, Bolond Lány-mentes jövőben vadgalambok szürke szárnyai csapkodnak a pusztaság fölött, és keresik az ösztöneikben élő képet, az agyonkorrodált vasüstöt meg az algazöld-vörös hajú nőt.

– Madarak istennője – motyogja szeretettel, és arra gondol, lehozza a padlásról, és vízzel tölti meg a nagyapja idejéből maradt rozsdás kondért. Ki hitte volna, hogy a bolondok halhatatlansága ilyen olcsón megszerezhető?

Mikor abbahagyják a bolond vízszertartást, a Lány a kifakult, szöszös melegítőfelsőjébe törölközik, dideregve-mosolyogva szárítgatja nyakát, vállát, néhány nedves tincse a koponyájához tapad. Kész tb-krach ő, akin csődbe mehet az egész eü-pénztár, paroxetineket, nyugtatókat szed orálisan, járóbeteg, hétről-hétre makacsul feltűnik a pszichiátrián, hiába, a hullámvasút újból és újból elkapja, bolond vihogás vagy szótlan, önmagába forduló merengés jelzi, hegyen vagy völgyön jár-e éppen. Vannak ritka szerencsés pillanatai, mikor minden egyensúlyba kerül – a mániás szakasz mindenáron-közlékenysége a depressziós fázis komor színeivel vegyül, nevet a száj és szenved a szem.

Ilyen volt, mikor Senkihóte, ez a javíthatatlan kóbor lovag megtalálta – nyári zivatart ígérő, fülledt idő, távoli harangzúgás, nádlevelek közt susogó szél – a Hipercellák Délutánja!

A Bolond Lány balanszban billegett a móló végén, fele feneke a víz fölött, válláról lecsusszant a fehér pettyes, kék bikini pántocskája – Mindenki Bolondja csak csücsörített, tincset babrált, a tekintete messze révedt, az egyszeri szemlélő el sem dönthette, magának locsog, vagy az őt premier plán bámuló, kötésig vízben tocsogó kölyköknek.

Csóró kiskamaszok voltak ezek, minden nyarak és szórakozások perifériáján – még strand sem jutott neki, csak ez a leharcolt horgásztó, környes-körül teleaggatva fénymásolt „fürödni tilos” papírokkal – a kölykök rá se bagóztak a színehagyott figyelmeztetésekre, csak ácsorogtak a felkavart iszapban, és hallgatták a Bolond Lány szövegét.

A fantáziája termékeiről mesélt, gonosz tekintetű manókról, akik körülveszik, kéjes nyöszörgések közepette tapogatják a nyakát, homlokát, halántékát, koponyája dudorait, a tarkója alatt feszülő csigolyákat – züllött és perverz manók, ujjbegyükről ovális foltokban rohad a felhám, a nyiladékokból híg váladék szivárog, szaga a bomló húsé.

Az apró lények hullámokban érkeznek – egy-egy alkalommal tucatnyian, befészkelik magukat a Lány környezetébe, elfoglalják a szobáját, fotelt, heverőt, szekrényt, mindent, meggusztálják a ruháit és fehérneműit, fitymáló megjegyzéseket tesznek az ízlésére, belepofátlankodnak a naplójába.

– Minden irányból hideg pillantások tapadnak rád – magyarázta a Lány, lábát a víz felett lógázva –, és vacakul érzed magad, mintha megjött volna. Hetekbe telik, mire megunják az egészet, és odébb állnak.

A magnó, ami eddig Muddy Waters-dalokat duruzsolt a stégen, most kattant és megállt – a Bolond Lány fordított a kazettán –, néhány kölyök kigázolt a partra, kólát bontottak, ittak, böfögtek, megritkult frottírtörölközővel szárítgatták magukat.

– A manók uralmát nehéz túlélni. Az egyik módszer szerint magadba kell merülnöd, hogy ne érjen el semmi a külvilág zajai közül. Befalazod a szemed, füled, és ha senkit sem hallasz, senkit sem látsz, talán ők is elkerülnek. Ez az egyik módszer.

A Lány mélázva szájába fogott egy tincset, lassan ingatta a fejét.

– Nem, tökéletlen és bizonytalan ez az út. A másik mód a túlélésre hatásosabb, de sokkal nehezebb. Lépj ki magadból, vesd le a húsod, mint egy köpenyt, törd apróra a csontjaidat, szivárogj el, és figyeld kívülről önmagadat. Ha így teszel, idegennek érzed a testedet. A manók nem tűnnek el, de olyankor már mindegy, mit csinálnak.

A Bolond Lány felfelé kancsított, a felhőket pislogta egyre, csupa kövér bárányfelhő volt az ég.

– Tudták a régi szentek, mit beszélnek: nincs test, nincs éhség, szomjúság, nem öregedsz, az időt se érzed. Halál sincs. Feloldódsz egy iszonyú hosszú átmenetben, mint a köd. Csak az a baj, senki sem tudja, hogyan dobhatod le a tested. Akinek sikerült, az már nem mondhatja el. Az emberek pedig mindenféle babonákat találnak ki. Imádkozd végig a száznyolc szemből álló buddhista olvasót, éld át a golyókhoz kapcsolódó fájdalmakat, hogy megszabadulhass tőlük. Menj fel egy szent hegyre és böjtölj, amíg össze nem száradsz, mint egy falevél, aztán törd szét magad. Vagdosd csíkokra a bőröd, hogy elmosódjon a határ kint és bent között. Én az egyszerűbb módszerekben hiszek.

Ábrándos párák úsztak a szeme felszínén, ahogy megmarkolta az olcsó magnót.

– ÖLD MEG A TESTET ÉS MEGHAL A FEJ. Ha ezt most közétek vágnám, és megölne titeket az áram… Azt mondják, a halál beálltakor hatalmas energiák szabadulnak fel. Olyan erők, amik megbolygatják a világ rendjét, és elszakíthatják a szemlélő lelkét a testtől. Ha ezt a magnót most közétek hajítanám…

– Nem történne semmi. Elemről megy.

A stég mögül, a nád közül Senkihóte lépett elő – végigballagott a recsegő deszkákon, leült a Lány mellé, együtt nézték a vihánc kölyköket, azok partra másztak, tocsogtak, bugyborékoltak, „a Bolond Csaj má’ megin’ nem százas!”, nedves lábbal cuppogtak az iszapban a törölközőjük felé.

A Lány elfordult, hogy megigazítsa a bikinifelsője pántját, közben hagyta a haját előrehullni, hogy arca eltűnjék, lénye bezárkózott egészen – Senkihóte, aki érezte a borút, lekapta magáról a inget, a Lány vállára terítette – az eget figyelte, úgy vette fel a mese fonalát.

– Elemről megy a magnód, ide inkább villámcsapás kellene. Például azok a

felhők ott…

– Azok bárányfelhők.

– Nem – Senkihóte határozottan rázta meg a fejét, a felhőkre mutatott. – Azok ott hipercellák. Úgy néznek ki, mint egy-egy bárányfelhő, de a belsejükben millió szél sebességével kavarog a levegő… a részecskék töltése iszonyatos, a keletkező villámok száz meg száz ágra bomlanak, belevágnak a villámhárítókba, fákba, de szikrázva kisülnek a sík terep fölött is… a víz fölött is. Ellene a viharágyú sem ér semmit. A hipercellák ereje valóban elszakítja a lelket a testtől.

– Komolyan? – A Bolond Lány hátravetette haját, kihúzta derekát, elmosolyodott, tekintete Senkihótéét követve az égre tapadt, együtt nézték a fenyegető felhőket.

A távolból esőillatot hozott a szél.