Most meg öröm van. Markát rákulcsolja

és rejtegeti, mint kamasz, sőt, kisded.

Szinte még el sem hiszi, hogy nem csonka,

őrizgeti, mint frissen talált kincset.

Megtartja magának sovány vágyait,

szívében nevelgeti és hizlalja,

kivételesen nem csalódást gyanít.

Reménylő hője át- meg átizzasztja.

Mint kutya a csonttal, el- majd kiássa,

csak szeme sarkából les rá, nem néz szét,

szíve szerint elcserélné hibásra,

hogy biztosabban hihesse meglétét.

Ujjongó lelkét szélein behajtja,

szájában leltárt vesz e túl édes ízig,

s mi eddig volt, a savanyút kihagyja.

Szavát szegve, bár nem remél, már bízik.